Fogolyként

Kétségben II. (+16)

"Ez lehetetlen, miért?! És ha tényleg átállt? Az állítólagos búvóhelyemen voltunk. El, el fog...??!..."
" Figyelj, - hangja még halkabbá vált, ezzel jelezve mondanivalójának titkosságát, s megszorította távolodó karomat - ez csak álca, muszáj beolvadnunk."  Reménykedve fürkészett, s próbálta kiolvasni, ha bizalmam iránta még sértetlen volt. Biztosan elkapna, ha hazudna. Bíznom kell valakiben, legalább benne. Egyedül vajnyi kevés esélyem lenne a hosszútávú bujdosásban vagy épp az ellenállók csapatának szervezésében. Próbát kell tennem, ez most minden, mert rajta áll, vagy bukik az életem pillanatnyilag.
Szorításából engedett, mihelyst észrevette reakciómat érintésére.
Drakón annói ütlegelése kellemetlen emlékek sorát hagyta testemen, s a heves mozdulatok megrémítettek. Hosszan beszívtam a levegőt, majd lassan kifújtam.
'Rendben, bízom benned.' - Válla kissé engedett kemény tartásából. 'Gyere, ülj le. Hol találtál menedéket a háború alatt?- vezetett egy székhez, leültünk, s a percek órákká nyúltak az omladozó szűk szoba légkörében. A közös régmúlt felidézése megteremtette körülöttünk a burkot, melyben nevetés és mosolygás nem ismert határt. Rég nem éreztem magam olyan vidámnak, mint akkor. Egy kis időre nem voltak ellenségek, nem kellett bujkálni, sem a borzalmas múlton rágódni.

..

'Hogy élted túl Ethan? Mi tartotta benned a lelket?' Mintha erőt merített volna tekintetemből, melyet magába szívva ajtót nyitott az emlékek áradatának, a félelemmel, hogy talán abba belefulladhat.
'Gyönyörű nő lett belőled. - nézett el - A családod gondolata tartotta bennem a lelket.- megérintette kezemet, s lassan, az elutasításomtól tartva, gyengéden összekulcsolta ujjainkat.
'Pontosabban a megmentésed, amit véghez akartam vinni... szünetet tartott.- Tudod, láttam Zukót az első csata során. Hihetetlenül bátor volt, ahogy vezette a katonáit. A tekintetében nem láttál se félelmet, sem a kétség aprócska sugallatát. Ha a szemébe néztél csak az eltökéltséget láttad. Mintha ő már tudta volna a háború eredményét, és azt hogy ezen a homályon ÁT vezet az út, s a végén napsütésben, a kék ég alatt minden megoldódna.
Ezt éreztem akkor is amikor meglátogatott. '
'Találkoztatok? De pontosan mikor?'
'Az első csata előtt. Megkért engem valamire.'
Az arca kissé eltorzult, keze elernyedt.
'Hé, mire kért meg?'- szorítottam meg. Mélyen sóhajtva így felelt:
'Arra hogy vigyázzak rád. Mert sötét idők következhetnek. Azt mondta, kérdezzék utánad a palotában, a templomban, ha úgy alakulna, hogy ő...'
Nem kellett folytatnia, mindketten tudtuk, hogy mi történt.
'Ethan, te mindent megtettél. Ne hibáztasd magad. Erre senki sem készülhetett fel. Senki.'

Magamra gondoltam, a szerencsétlenségre, amivé aznap a templomban váltam, Apollón szavában bízva, s abban csalódva. 'Az Istenek büntetnek minket, ha úgy akarják, máskor pedig örömmel és boldogsággal ajándékoznak meg.'. Csend telepedett ránk.

'Bri, mi történt a csuklóddal?'
Óvatosan végigsimított a még mindig lilás-zöldes folton, amelyet már nem fedett a rongyos ing. ' Túlélő vagy Bri, -elfordítottam a fejem- hey, -felemelte államat és megismételte- túlélő.'
Ismét kezébe fogta az enyémet, majd a lilás folt körül lassú nagyívű köröket kezdett leírni.
 Már nem féltem. Nem tudtam volna mást elképzelni. Ethanre volt szükségem. Ő rá.

A levegőben tapintható volt a bizsergés, a cselekvést megelőző intenzív lüktetés, amit a mellkasomban is éreztem.
A köröket egyre csak írta, s egyre közelebb kerültünk egymáshoz.
Centik választottak el minket, mikor véletlenül szememet fürkészve a sebembe nyúlt.
Mélyen felszisszentem, s a következő pillanatban már egymás száját fedeztük fel az elhagyatott házban.
Az ajkai édesek voltak és hívogatóak, csukott szemmel húzódtam még közelebb hozzá, miközben ő kezével bejárta egész testemet.
Megtapintottam mellkasát, amely az évek alatt izmossá vált és olyan forró volt a bőre, hogy tudtam ő is erre vágyik.

Bútorok híján egymás karjaiban a földre rogytunk, s engem lefektetve Ethan fölém tornyosult... Nagyot sóhajtottam, mikor egy pillanatra teljes súlyával rám nehezedett. Gyorsan alkarjára emelkedett, s mélyen belebámult szemeimbe. Itt vagyok. Biztonságban vagyok.

...

Éjjel van. Hallani a szél vad süvítését a sikátorokban, s mellettem csendesen szuszogva alszik Ő. Mellkasa lassan emelkedik, és süllyed, homloka kisimult, s ráhulltak barna, összekócolódott tincsei. Ebben az állapotban sokkal fiatalabbnak tűnik, mint ébren. Nem látni rajta a fájdalmat, a terhet, amit azóta cipelhet, mióta apám elrendelte az ellentámadást.

Mérhetetlen vágyammal nem küzdve, arcához emelkedtem, s számat vöröslő, telt ajkaira emeltem egy újabb csókért, majd magam is álomba merültem.