Fogolyként

Kétségben I.

"Lám, lám, lám.
Azt hittük az első támadáskor elragadtak. S csak rád kell nézni, eltűnt a kislány, most pedig egy kész nő néz vissza rám."
És átölelt. A nyakába borultam, Ethan karjai közt egy rég elfeledett érzés most újra felszínre tört.
Megkönnyebbülés.
Bátyám - a néhai Zukó- jó barátja volt, aki velünk együtt nőtt fel, részt vett minden ünnepségen a kastélyban. Temetéseken, istentiszteleteken, velünk játszott, amikor kicsik voltunk. Zukóval együtt jártak kardozni az erdő szélre, tizenévesen vadászni apámmal- a királlyal -és a testőrséggel. Végül együtt léptek be a hadseregbe.

Zukó adottságai és társadalmi helyzete miatt hamar hadnagyi és még magasabb pozíciókba került, míg végül a királyt segítő vének tanácsának is tagja lett, 30as kora ellenére.

Ethan kissé elhatárolódott, de mindnyájan vártuk továbbra is a kastélyba.

A csata előtti 6 hónapban már egyszer sem láttam.

És most itt van. Túlélte a háborút -vagyis a megszállást, amelynek én véget fogok vetni.

Életerősen, napbarnított bőrrel és sugárzó szemekkel bámult rám.
Igazán jóvágású katona lett, megkomolyodott, arccsontja karakteres íve csak úgy vonzotta az ember tekintetét, az idő alatt megerősödött szakálla meglehetősen idősebb képet kölcsönzött számára.
"Ethan? Tényleg te vagy az? Hogy kerülsz te ide?"
"Ezt én is kérdezhetném Bri." Somolyodott el. Újból végigmértük egymást, azonban meghökkenve észleltem a katonai ruházatának címerét. Bika.
" Mért van rajtad az ellenség címere? - a felismerés szívfájdítóan hasított belém, s a megkönnyebbülés? Mintha nem is létezett volna. - Te átálltál? Mindazok ellenére, amiket együtt átéltünk?" Suttogtam.  Ez lehetetlen, miért?! És ha tényleg átállt? Az állítólagos búvóhelyemen voltunk. El, el fog...??!...