Fogolyként

Az utolsó éjszakánk (16)

~
Jó pár nap elteltével

Szépen haladok. Beszélek és beszélek, a fiú -Brian- pedig hallgat, néha hümmög, de úgy érzem egyre jobbízűen.

Már volt hogy levették a kötelet, és elmozdulhattam -szinte már- törzshelyemről.

Az idő telt, s minél tovább voltam ott, annál nagyobb lett a honvágy, s a szeretteim hiányának kaparó fájdalma.

A menekülés éjszakája közel volt már, a kísérlet: az elcsábítás, a színjáték, minden elrendeződött a fejemben és a megvalósítás volt az utolsó lépése ennek a szakasznak. S az első lépése a következőnek.

~

Kész vagyok. Néhány óra és Brian belép a kunyhóba, és akkor mindent beleadok.
Csak pár óra és kezdődik a játék...

~
Turin Brakes - Dark On Fire

Itt van. Kint már besötétedett, fegyverek és sisakok csörömpölése hallatszik be, mint mindig.
A ragyogó Hold egy-két résen át megvilágítja a helyiséget.
A fiú letette a tálcát mellém, rajta az étellel.

Felém néz. Végig a testemen és végül a MELLkasomon állapodik meg, amit így-úgy fed a szakadt ruhám.
Én a szemébe nézek, s másodpercek múlva észreveszi magát, zavarában lesütött szemmel guggol le hozzám.
Az étel, amit lassan a számba kanalazott valami kása lehetett. Az éhségemet visszafogva azonban, talán sikerült a jóllét látszatát keltenem.

Ahogy befejezte rám bámult. A mostani alkalommal nem beszéltem sokat. Célratörően sebeztem szavaimmal, amelynek következtében most tekintete megbántottságot, fájdalmat tükröz.
'Gyere ide'-mondom kissé hevesen 'Kérlek, gyere' -hívom, fájdalmas kielégületlen hangon.
Ő nem tétovázik, a kisfiús bája körülöleli, s olyan hirtelen terem mellettem, hogy szinte el is felejtem a következő lépést.
Úgy bámul mint egy porcelánt, törékeny, drága fajtát. S el is felejtettem milyen érzés ez. Megrohamoznának az emlékek, de nem szabad! Most nem.
Keze centikre van az enyémtől, légzése kissé nehézkessé válik.
'Érints meg' - immár suttogom. 'Nem kell félned.' - keze megmozdul, a derekamra siklik, s én hevesen megcsókolom.
Meglepődik, de ajkai mézédesen nyílnak szét, s én a bejutást engedve omolnék karjaiba, ha nem lenne a kötél...
Az ő kezei felfedező útra indulnak, vállamról lesimítja az anyagot mire az és a nyakam szabaddá válik- amelyet már csókol is. Nedves, apró, de tudatos, éhes csókok ezek. A hajába túrnék, de a kezem megakad a kötélben. Ezt ő is észre veszi, ám tétovázik.
Hangomat magasabbra, kérlelőbbre változtatom 'Hadd érintselek meg én is téged! Brian!'
Közelebb hajol, kezeivel a mellemhez ér,s közben a fülembe lehel.
Átfut rajtam a hideg, s valami megmozdul bennem, a gyomromban. És lentebb.

A testemmel próbálok közelebb húzódni hozzá, ő pedig lassan leoldja a köteleket, közben pedig édesen suttog.
'Igen'- engedem le a kezem, és végre a hajába túrok.
Lábaimmal körül ölelem a csípőjét, s érzem az egyre kemén...

A távolban már elhalkultak a bajtársak, s a legtöbben nyugovóra tértek. Én pedig itt fekszek az ellenség egyik fiatal tagjával és mindent- majdnem mindent megjátszva- igyekszem elmenekülni.

Brian kifulladtan átkarolt, s nemsoká egyenletesen szuszogott mellettem a földön.

Itt az idő. Most kell lépnem.
Felvettem az ingét, a nadrágját, s foglyulejtésem óta először hagytam el a kunyhót, a sötétségben.