Fogolyként

Búra alatt

A keleti szárnyban gyűlés készült. Néhány helytartó sietve szelte a palota márványlapokkal burkolt folyosóit a tanácsterem felé. A foszlott ruhás lányt pedig 2 katona /őr épp az ellenkező irányba hurcolta. Szegény pára tekintete rémültségről és zavarodottságról árulkodott, mintha többheti fáradtság és fájdalom ült volna ki holt-fehér orcájára... A fiatal hölgy előtt szinte összeolvadtak a falak, egyik folyosóról a másikra cipelték - mintha maguk sem tudták volna hova is akarnak menni, s végül egy háromfokos lépcsőn, faajtót követően egy tágas szobában végre megálltak.

A helyiség kellemes meleget árasztott, festmények lógtak mindenfelől a mélybarna falakon, melyekre néhol bordó, s sárga rózsákat és más virágokat festettek. Magasba nyúló könyvespolcok néztek le az apró pódiumon elhelyezett fenyőasztalra, melyet a tetőablakok világítottak meg. Az asztal körül 2 hatvanas és egy negyvenes éveiben járó férfi állt, reverendához hasonló öltözékben. Mintha egy kisebb, zárt tanácskozás folyt volna.

"Akkor a megbeszéltek alapján cselekszünk uraim?"- szólalt meg az egyik.

"Fontos hogy időben megérkezzen a levél, különben kárba vész a..."- Ekkor lépett be a két katona, a sovány, porcelán bőrű lánnyal.

"Áh, már itt is vannak! Köszönjük a siettséget." Bólintott a két katona és az egyik távozott.
Ezek a katonák ridegek voltak, és semmiképp sem helybéliek, bár végülis az ostrom alatt a legtöbb honfi oda is veszett... A tartásuk egyenes volt és minimális undor sugárzott belőlük. A megszállás már tartott egy ideje. És mivel eredetileg csak a csatákra kellett volna maradniuk, a honvágy keserűen mardosta lelküket.
És ez látszott.
A negyvenes éveiben járó, őszülni csak kezdő, sötétbarna hajú reverendás távolság tartóan maradt a helyén, de a két idős közelebb vánszorgott a lányhoz.
"Miss, tudomásunkra jutott hogy ön a volt király leánya. És azt a parancsot kaptuk hogy önt biztonsági okok miatt a fővárosba vitessük." Vagyis hurcolják el és szem elől ne tévesszék az egyetlen élő utódot, s a nép "reménysugarát" akiről senki sem tud.
A lány üveges tekintete az asztal felé meredt. A kivégzés elmarad, de ő csak bámult maga elé.
Most a másik szólalt meg:
" Választása az adott helyzetet tekintve nincs. De nem esik bántódása, végig kísérettel őrzik majd az úton." Próbált nyugtató hangot megütni, az öreg, bár mintha maga is kételkedett volna saját szavában. És ha oda érkeztek? Akkor mi lesz?

Mindhárman várták, hogy megszólaljon végre az örökös, az uralkodó élő fenyegetése. De ő csak hallgatott.

Kulcscsontjai túl élesen dudorodtak ki bőre alól, nőies alakja, mintha sosem lett volna. Karjai csak úgy lógtak, enyhén gönye testtartása arra engedett következtetni, hogy maga is a fenyegetettségtől tartott.

"Amennyiben végeztünk, azt hiszem jobb lesz, ha nem vesztegetjük az időnket." Azzal az egyik idős az asztalhoz sétált, sietős léptekkel, s aláírt egy rövid táviratot, majd összehajtotta azt, viaszt olvasztott, s a lány számára ismeretlen motívumú pecsétet nyomott a pergamenre. Majd csengetett, s egy apró, zsákruhás kisfiú szalad be, kezébe kapta az üzenetet és már távozott is.

"Jobb lenne, ha lepihenne hölgyem, a hajóút könnyen megviseli az embert."- a reverendások tiszteletteljes beszéde meglepte, s kissé megnyugtatta az árvát, de kétely is vegyült érzései közé, mely elméjét ébren tartotta. " Mr Burns a szobájába kíséri önt, míg befejeződnek az előkészületek." A férfi két társára nézett, vissza s lányra, majd a 40es éveiben járó, eddig még csendbe burkolózott reverendásra. A hölgy ismert már csendbe burkolózó férfit korábban, nem nyugtatták meg felröppenő emlékei.
"Mr Slayton lesz a választott kísérője."
A nő végigmérte a szúrós kisugárzású idegent, s maga is szótlanul hallgatta a felette elhangzó ítéletet.
"Azt hiszem meg is volnánk."

Elkísérték egy aprócska szolgálói szobába, rázárták az ajtót, s a nő leült a keskeny ágy szélére. Ez a cselekedet hosszú ideje az első volt, mit saját akaratából tehetett meg.

Megkönnyebbülést mégsem érzett, mi több az egyre csak növekvő gombóc torkában, erősen késztette a sírásra, ami azonban elmaradt.

Körülbelül másfél órával később kinyitották az ajtaját, egy viszonylag rendes pokrócot terítettek vállára - hiába a kedvesség, mely új volt, s kellemes, hiába mert a lány tudta, hogy mikor ilyen kedves az ellenég Csak is egy esetben.

Zárt szekéren vitték le a tengerpartra.  Egy közepes méretű, hadihajó állt készen az útra. Slayton-nak nyoma sem volt.

S életében először egy szenvedő lélek elhagyta a szárazföldet, s vette az irányt az ismeretlen végbe.