Fogolyként

Te?!

~
1 hét telt el a sikeres szökésem óta, mégis nehéz volt elhinni, hogy tényleg szabad voltam.
Az emeletes ház ahová bújtam továbbra is jó menedéknek tűnt, így meggondolatlanul letáboroztam a szellemvárban.
Igyekeztem feltűnés nélkül, a palotával ellentétes irányban élni reményeim szerint jelentéktelennek tűnő életemet.
A ház alaksorából elszabadulva nem egyszer alkalmam nyílt megfigyelni a népet, -az alázatos alattvalókat, ha úgy tetszik. Látszólag vidáman, az elmúlt hónapok fájdalmait elfelejtve vásároltak az utcákon. A gyerekek önfeledten szaladgáltak, fellökve az időseket, s mindenki nyitott szívvel fogadta az addigra már megszokott hűvös szellő fuvallatát, mely mintha lelkükből is elsöpörni kívánta volna a rossz emlékeket.
Szokatlan, nyugodt érzés kerített hatalmába, e bájos képtől. Mintha újból megízlelhettem volna a béke és a gondtalanság varázsát.
Ám, ez abban a pillanatban tovaszállt, mihelyst nagy robajjal megjelentek a nehézfegyverzetű katonák, lándzsával és pajzsal kezeikben.
Nem voltam biztonságban. Ugyan nem tudtam ha bárki is értesült létezésemről. Abban sem voltam biztos, hogy egykori hercegnői voltam buzdította-e a harcosokat felkutatásomra. De amíg a város lelkében tétlenkedtem mindenfelől veszély leselkedett rám.
Nem voltam büszke tettemre, hogy tőrt loptam. Azonban a védtelenség érzése rosszabb volt a lelkifurdalásnál, így megtettem.
S az újabb őrszemek jövetelekor visszamentem ideiglenes búvóhelyemre, ahol egy nem várt ismerős fogadott...