Fogolyként

Egy szót sem

Fogalmam sem volt miért álltunk meg. Talán valakinek "dolga" akadt a természetben, vagy a lovak pihentetése végett. A még mindig fejemen lévő zsáktól épp, hogy csak éjjelt s nappalt képes voltam megkülönböztetni. S ennél is inkább, ha bőrömet a cirógató napsugarak melegítették. Ám akkor ezt nem éreztem.
Hűvös szél fújt, a friss levegő tisztította ki mindenki fejét, a sok órás monoton menetelést követően.
Valaki a közelemben halkan mormogott valamit, egy számomra ismeretlen, egzotikus nyelven, de nem jött neki válasz társaitól.
"Hölgyem, álljon fel." - A mély hang most közelebbről jött, kifejezetten felém irányult.
Tartottam a testi bántalmazástól, így tettem, amit kért, s felkászálódtam.
Eközben éreztem, ahogy megnyikordult, kissé megsüllyedt a szekér, ahogy a katona fellépett rá.
Majd se szó se beszéd körül fogott és megemelt.
Egész könnyedén elbírta súlyomat. Egy pillanat alatt már a talpam alatt éreztem a földet, de nem mertem megmoccanni. Mit kéne most tennem? A férfi léptei elhalkultak, majd felerősödtek. Egészen közel, mögém lépett és lágyan, de határozottan végigsimított karjaimon. Kirázott a hideg. Mi lesz, ha megerőszakol? Ha itt helyben a porba lök és magáévà tesz? Végül ujjpercei a csuklómon állapodtak meg. Nem tudtam mit csinál, de a kötelek lazulni kezdtek. S egyszerre megszűnt az eddig húsomba vájó fájdalom.
A légzésem felgyorsult. Most. Most kell elfutni. Most kell lépni Briszeisz! Lökd hátra, tépd le a fejedről a zsákot és fuss! Megteszem.
És meglöktem.
Hallottam, ahogy a földre esett.
A szívem a torkomban dobogott, futásnak eredtem és lerántottam a zsákot. Mindez másodpercek töredêke alatt történt. S léptei mögüllem visszhangoztak, mintha csak figyelmeztettek volna az Istenek, hogy itt van. Az erőmnek nyoma sem volt, állatiasan lihegtem néhány lépês után. Egyre közelebbről hallottam a vad lépteket. A fejem szanaszét állt, majd megfulladtam a forró levegőben..."Aú!!" Egyszerre valaki leterített súlyával. Nem valaki, a férfi, aki eloldozott. Megállt bennem az ütő.  Mit tettem??! Úgy sem sikerült volna és most tudja a szándékomat is.
Felállított mindkettőnket, s mintha mi sem történt volna folytatta tevékenységét a hátam mögött. Közben közömbösen megszólalt:
' Nem sikerült volna.' tette hozzá, mintha csak tényt állapított volna meg. Mégis mintha valami szánakozó lágyságot is kihallottam volna hangjából. Összefogta egy kezével hajamat, s az egyik vállalmra helyezte, előre. Megint a csuklóimért nyúlt és szorosan keresztezte őket.
Ismét kötél...
'Nem vagy elég egy szökéshez' sóhajtott 'nem vagy elég erős és megfontolt.' most nyíljon meg nekem a föld, hiszen éppen szembesít a nyilvánvalóval, s összeroppantja, ami még megmaradt. Talán tudta hogy megpróbálok lelépni, és hogy nincs esélyem ellene. Ez volt a legelszomorítóbb, mert ez volt a legigazabb.
A szívem még mindig lüktetett, ahogy lassan visszasétáltunk. Nem szóltam egy szót sem.