Fogolyként

Gyász menet

A szekér kerekének nyikorgása s a messzi távolból csicsergő madarak hangja hallatszott, ami enyhített az elém táruló rémkép látványán.
Minden vörös iszapban ázott, a szag pedig a tetemek rothadására engedett következtetni.
A király katonáinak testei most darabokban, megcsonkítva és nyeszletten hevertek a földön.

Jómagam díszpáholyból nézhettem mindezt megkötözve. S bár lehetett volna okom az örömre, mégsem tudtam elmosolyodni a gondolattól;
Most haza térek.

A dejzsavú érzés hatalmába kerített, hiszen elrablásom napján igen hasonló környezet övezte az utamat.
Mi minden is törtênt azóta... Szerelembe estem, s eldobtam ártatlanságomat - megtagadva így szent eskümet; ütöttek és vertek fogvatartóim, kiknek azóta sem tudtam megbocsátani bűneiket; S ha ez lelkemnek nem lett volna épp elég, az elmúlt napokban testem oly megaláztatás központjává vált, melynek helyébe senki Isten gyermekét nem kívánnék, soha.

És most itt tartunk, pontosabban vissza oda, ahol minden elkezdődött és az idegen nép végleg megszállja az évszázadokon át ellenálló különc várost.

Fejemben gyász indulók hangzottak fel, vagyis azt hittem... De a korábbi csiripelés mostanra a letarolt népem által zúgott keserves fájdalommá alakult át.

Az új, rejtett magában valami különlegest, valami igézőt, s ezt az összes harcoson éreztem.
Bár dicsőség övezte menetelésüket, láttam az ismeretlen felé irányuló bizalmatlanságot.

Azt hiszem nem csak én töprengtem a jelenemen és a jövőmön. Hiszen bizonyos volt mindezidáig, hogy a hódító király a csaták után visszatér a fővárosba. Fêltem, hogy talán ezúttal másképp lesz.
Egyik út sem tűnt kecsegtetőnek számomra...