Fogolyként

Tiszteletet

A Nagyterem tágas volt, s rózsaablakok világították be a fehér oszlopokkal díszített termet.  Mézvirág színű ruhám szinte világított, a fátyol pedig megfelelően takarta a nyakam köré kötött selyemnyakláncot, melyet leendő férjem adott első nászajándékként. Ám éreztem ez nyaklánc úgy szorított mintha csak kötéllel fojtogattak volna. Szimbólum  volt. A jövőm szimbóluma, amit az uralkodó szánt nekem.

Kissé remegő kézzel indultam meg, ahogy felszólalt a dallam, melyre be kellett vonulnom, apró virágcsokorral a kezemben. A király - kivel addig még nem találkoztam-, mintha csak az alsóbbrendűségemet kívánta volna tükrözni minden lehetséges módon. Vagy csak azok akik öltöztettek, erre magam sem jöttem rá. 

Lépkedtem előre. Itt most nincs kiút Briszéisz, nincs menekülés, s már nincs maga sem, a megnyugtató rejtőzés.  

Az esküvőt megelőző éjszakán felvetve minden lehetőséget a legszégyenletesebb gondolatok is megfogalmazódtak bennem. Olyanok, amik a megfutamodást és a feladást jelentették volna. Bárki tudhatja, hogy mégis min járt a fejem. De csakis én küldhetem magam az Istenek színe elé, hogy ítélkezhessenek lelkem felett, nem győzhet felettem más és kergethet oda, mielőtt még bizonyíthatnék, Apollónak, a családomnak, magamnak és legfőképp a népemnek.

Van egy döntés, ami az enyém. És nem fogok elmenekülni a létezés elől, csak mert a körülmények, s akár maga Apollón megpróbáltatások elé állít.

Az oltárnál várt az elegánsan kiöltözött uralkodó. Fehér ingben állt ott, magabiztos testtartással, tekintetén gondterheltség tükröződött. Frissen vágott borosta keretezte egyébként is karakteres arcát s állcsontját. Lépteim hallatán térhetett vissza fejben, ugyanis rám nézett, s még jobban kihúzta magát.

Meglepődtem viselkedésén, hiszen nem vártam tiszteletet vagy akár figyelembe vételt. Egykori dajkám biztosan kitért volna hitéből e gondolataimat hallván, mivel ő maga tanította meg a házasság szentségének jelentését, s a benne egyenlő felek egymás iránti hűségét és szeretetét, mikor még Apollón iránti elkötelezettségemnek nyoma sem volt.

De őszintén nem kívántam ennél többet erre a napra, sőt még ennyit sem.

Ahogy mellé léptem, a pap elkezdte a szertartást. Abban sem voltam biztos hogy mégis milyen szavakat kellene ismételnem utána, számomra ismeretlen nyelven mondta a hosszú sorokat. 

A kezünket összekötötték egy másik szalaggal. Körbesétáltunk az oltár előtt, s végül meghajoltunk a tömeg előtt.

Furcsa, igaz? Nem volt csók, mellyel kezdetét vette volna a közös élete a szerelmes párnak.

Nem, nem. Nem ott tartottunk.

Közel sem...