Fogolyként

Semmi sem biztos

'Innentől egyedül kell tovább menned. Gyanúsan venné ki magát, ha ott látnának engem.'-mondta a határt kémlelve.
Arcomat kezébe fogta és olyan féltő szemekkel nézett rám, ahogy még apám sem tette soha.
Hisz ki vagyok én az ő szemében? Az ő életében? Egy senki. Egy lassan elhalványuló emlék, amit egy háború engelyézetett létrehozni.
S amit most ő fog lezárni.
'Rajta!- lökött előre - menned kell!'

Itt volt a lehetőség. Elengedtek.
S míg az elején attól tartottam hogy fontos szereplője vagyok a játéknak, mostanra bizonyossá vált az ellentettje.

Ránéztem, a szívem a torkomban dobogott, és elléptem Lucastól.
2 lépés távolságában egyre izgatottabb lettem.
Az 5. lépés után már nem akartam sétálni. Hátra pillantottam, de Lucas  eltűnt.
A 9. lépésnél futásnak eredtem.

Nem néztem többet hátra, tudtam hogy nem fognak utánam jönni.
~
Habár a mozgás jól esett, testem nem volt hozzászokva, az ilyes fajta megpróbálkoztatásokhoz, az elmúlt hetek tekintetében pedig végképp cserben hagyott erőm.
Lassan zsibbadást éreztem a vádlimban, percekkel később egyáltalán nem éreztem a lábaimat, a katonai felszerelés pedig csak rontott a helyzeten.
Így átgondoltan vagy épp meggondolatlanul, de egymás után dobáltam le mindent a földre. A sisakot, harcedzett katonáknak feltalált pajzsot...

Legényruhám bűzlött a szexuális élmények, valamint az elmúlt idő kegyetlen életvitele következtében.

Légzésem egyre nehezebbé vált, s szemeim előtt kissé elhomályosult az út. Mindeközben a dög szag egyre erősebbé vált, ám ekkora biztosra vehettem hogy nem egyedül én okozom a förtelmes bűzt.
Talpammal méterekkel ezelőtt furcsa dolgokat éreztem gyaloglás közben, mostanra pedig tudatosult bennem, hogy hullák maradványai, katonák vére, belei és végtagjai hevernek a földön, ebben futottam.
A gondolatra várható reakcióként kihánytam a gyomrom teljes tartalmát, s imádkoztam az isteneknek, hogy bátyáim egyike se legyen e föld áztatója, amin éppen magam is gyaloglok.

A fanyar savas íz a számban felélénkített, de ideje volt bevallani, hogy egyedül nem tudtam hogyan teljesítsem ezt az utat.
Semmi sem volt biztos. Nem tudhattam, hogy lesznek e még kisebb táborok, amiken át kell vergődnöm, vagy épp hány odaveszett katonán át kell gázolnom.
Cikáztak az ötletek a fejemben, forduljak vissza? Ott biztosan megölnek, vagy legalábbis, ha nem jutok vissza Lucashoz, olyan igazi szajha leszek, sőt, "igazibb", mint a bordélyban lévő szemérmetlen, jogtalan rabszolgák.
Nem megyek vissza.

Így vajnyi energiával tovább haladtam.
Ahogy egyre világosodott a táj még nagyobbnak és végtelenebbnek hatott.
Régen, mikor még szobám ablakából bámultam ki merengve a napsütésben egész más érzések töltöttek el ettől a látványtól, a végtelenség látványától. Olyanok amik mostanra mind megszűntek.

Azonban a félelem és tanácstalanság kezdett fölül emelkedni rajtam, főként mikor világos szürke füst jel jelent meg a horizonton...