Fogolyként

Némán lüktetve

Készen kellett állnom.

~

Eysrone ott hagyott a sátorban, elindult jelentést tenni az Istenek sem tudják miről...

Lelkem azonban képtelen volt befogadni a sátor által nyújtott kényelmet. Az illatokat, a puha fekvő helyet.
Hiszen, a katonának készítették elő. Nem nekem.
Volt még az az idő... Igen, mikor tömjént, selymet és ékszereket pakolásztam a saját szobámban. A szolgálók kopogással és vezetéknevemen való szólítással kértek engedélyt a belépésre.
Minden szobalány és pincér nevét tudtam, mi több személyesen ismertem őket. "A jó kapcsolattartás a személyzettel elengedhetetlen, ha nem szeretnél ellenségeket szerezni a saját házadban" emlegette apám a király. A... volt király.

Szétnyílt az ajtó és Eysrone lépett be rajta.
Parázsló tekintete fel s alá járt, teste feszültségről árulkodott, testtartása merev volt, de élénk.
Ha hozzáértem volna, reflexből biztosan eltaszít, hiszen szemében látszott, hogy fejben teljesen máshol jár.

Csendben a helyemen maradtam. Fő az észrevétlenség egy ilyen helyzetben - gondoltam magamban.

A katona az asztalhoz ment, és tenyerével kissé ingerülten rátámaszkodott. Egy kis ideig maga elé meredt, állkapcsa megfeszült, csak úgy, mint karján az izmok a támaszkodás miatt, majd felsóhajtva az ég felé emelte tekintetét.

"Nem vagyunk könnyű helyzetben." Még egyszer sóhajtott. Mégis mire gondol? Mit lehetne egyáltalán könnyű helyzetnek nevezni...?

Vártam hogy folytassa, de ez nem következett be. Csak a gondolataiba merülve állt ott, én pedig a korábbi elhatározásomat -miszerint nem futok tovább, hanem szembe nézek a sorsommal és az ellenségemmel - beszédre nyitottam számat:

"Én..."

"Ma átadom magát a helytartóságnak." Mozdult meg. Hangja idegenül csengett, távolságtartóan. Belém fagyott a szó. Tehát tényleg tudta ki vagyok, pontosan tudta..."Minden lehetséges lázadást felszámolnak."  és a kivégzésemre készült vinni. 

A hangom végérvényesen elhalt, és abban a pillanatban a gyomorsav csípős, undorító ízt hagyva torkomban távozott/hagyta el gyomromat. Eysrone felém fordult, és szánakozó arccal közelítve fogta fel hajamat.

Szóval ez jelentette az út végét. Ennyit értek a kockáztatott szökések, a kínok, a bántalmazások. A katona egy ronggyal letörölte számat, a mosdótálban kimosta azt, megismételte és az azt következők tudatában nyugodtan ült mellettem.

Eltelhetett egy pár óra, Eysrone elaludt, én pedig rettegve figyeltem a kunyhó ajtaját, míg nem engem is elnyomott az álom.

~

Oly sok mondanivaló járt fejemben, oly sok gondolat kívánkozott ki belőlem, mégis hallgattam. Miközben a sátorba érkezett katonák elhurcoltak a tömegben.