Fogolyként

Kínok közt

Egy darabig hallgattam. Méregettem ellenfeleimet,kik kérdéseket tettek fel a hadsereggel kapcsolatban. Mikor megunták a hallgatásomat Dadosz hátra fordult bajtársához.

'Így nem érünk el semmit!' mondta mérgesen, nem érdekelte hallom-e vagy sem.   Hallottam... 'Kiszedem belőle, bármit is tud! Csak adj egy kicsit nagyobb teret Lucas!'

Nem fogok mondani semmit, semmit nem szednek ki belőlem. Apám mindig arra tanított legyek emberséges és igazságos, de legfőképp erős. Nem fizikailag, persze hogy nem, de lelkileg. Ez a Dadosz olyan testtartással állt mint aki bármelyik percben letépi egy gyermek karját, akár az enyémet is. Már pedig az utóbbi időlegesnek tűnt. Keze ökölbe szorulva, a homloka közepén egy csúf ér feszült meg, csak úgy mint izmos karjai és termetes nagysága, amely most fölém tornyosult.

Nem tudom kapott-e utasítást, de abban biztos lehettem hogy az árnyék társa rangban felette állt. Dadosz újból kérdezett, én ránéztem, a szemébe és ráköptem verítékes arcára amely centikre volt az enyémtől. Hátra hőkölt meglepettségében. De csak még jobban felhúztam, alig gondoltam bele tettembe, emelte karját és felpofozott. 'Ennyit a kedvességből! Így már nem fog sokáig tartani a dolog te sz*jh*!' nevette el magát, én pedig éreztem az arcomba áramló és számszéléről lecsurgó meleg vért. A fejem szédült, nem láttam tisztán, csak ültem a földön és hallgattam. Újabb ütés. És ezt követte még egy harmadik, negyedik, ötödik...

A társa még mindig a sötétben állt, nem szólt és nem is tett semmit. Csak figyelte a 30-as éveiben járható haragos barátját. Már ha a barátja volt.

A gondolataim szétcsúsztak, a fejem forróvá vált és én is izzadni kezdtem. De nem törtem meg. Nem mondtam semmit. Eszembe jutott hogy talán sírhatnék, vagy azt mondhatnám nem tudok semmit. Egyik ötlet sem tűnt segítőkésznek. Csak a csattanások hallgatása.

A fájdalom lassan állandó tűszúrássá alakult át. A fejem bal vállamra döntöttem a szemeim egyre többször csukódtak le, de Dadosz tovább ordítozott. A hangja idővel tompává vált a képek elhomályosultak, és már nem tudtam mikor ütött.

Végül abbahagyta. A társa felé fordult, motyogtak valamit és kiviharzott. Az a bizonyos Lucas előlépett a már hívogató sötétségből és alig hittem a szememnek. Az a harcos állt előttem aki a nevemet kérdezte egy vagy két napja, már nem emlékszem. Az arca lágyságot tükrözött és halovány mosoly csücsült ajka szélén.

Rajtam szórakozott? Végig nézte ahogy egy nőt összevernek és ott somolygott előttem, mint aki elégedett. ' Ez még csak az első nap volt Briszéisz, csak az első...' A hangja elnémult, a képek eltűntek és fáradtan üdvözöltem a sötétség bársonyos ágyát.