Fogolyként

38. Rész Emlékrezzenet

"Még egyszer megkérdezem, hol bujtatják a többieket?" - felnéztem Dadoszra, aki ingerülten bámult rám vissza, mielőtt nagyot lendítve jobb karjával, felpofozott. Égett a bőröm, perzselt a csapás, mint az Istenek nyila. Nem török meg. Feszíthet a testi szenvedés, a fizikai fájdalom. A lelkem tiszta. És az is marad.

"Nincs menekvésed innen, asszony. Vallanod kell. Vagy élő testedről váll majd le a hús ahogy kínzunk." 

"Ennek hiába Dadosz, nem fog megtörni, nézz rá."- biggyesztette száját egy katonatárs. -"Hagyjuk inkább kicsit elmélkedni magában, hátha eszébe jut, hogy nincs hova hazatérnie, nincs senki aki segítene rajta.

Dadosz még egyszer lecsapott, és kicsattant ajkamból lecsordult a friss, meleg vér. - "ajánlom, hogy megszólalj, ha meg akarod élni a holnapot." Ezzel kiviharzott, nyomában a kis kedvencével.

Fejem a fáradtságtól lógott, kábultan lehunyva szemeim, próbáltam összeszedni gondolataimat. Órák telhettek el, vagy talán csak percek, mikor egy kéz megemelte államat és nedves ronggyal törölte le a már félig odaszáradt vért. Kikötötte csuklómat szorító köteleimet. Lehullottak kezeim, s megnehezedve esett előre mellkasom, az előttem álló mellkasára. Megtartott és átölelt. Éreztem hívogató melegét és nyugodt kisugárzását.

Itt van. Gondoltam. Megint eljött. És kicsordult egy könnycsepp.És aztán, mégtöbb. Eddig tudtam tartani magam.

Egy szót sem szólt, se ő, se én. Nem kellett, tudta hogy mit érzek, és valószínűleg azt is, hogy neki se fogok kimutatni ennél többet. Ilyen bizalmam, alig ha volt élő emberrel...

Csak ott tartott. És testével melegítette reszkető csontjaim.

Vége lesz. Megint vége lesz és egy újabb nap, újabb kínvallatás. Könyörüljetek Istenek. Az órák teltével felszáradt az arcom, kissé megnyugodtam, mégis mint bajt neszelő őz kaptam fel a fejem, mikor meghallottam a szót:

"Pirkad."

Örülhettem volna ennek az éjjeli randevúnak- habár messze kevesebbet és mást adott, mint az annó tapasztaltak, az ifjú örökösökkel, mikor még nem jelentettem be, elköteleződésemet az Istenek felé. Ez bensőségesebb volt. És karcosabb egyszerre.

Ez az egy szó ezer apróságot jelentett. Készülj. Csukló kötés. Keményítsd meg arcod. Ne félj. Harcolj, hiszen ez egyszerre csak egy nap. Kibírod.

Újból eleredt a könnyem ahogy hátrakötözött vissza, a helyemre és búcsút vett tőlem. Oly kor elgondolkodtam vajon ez nem fájt-e jobban, mint a verés.

"Na, te szajha, hogy érzed? Ma már kívánod az életet, vagy ami maradt is kinyomjuk belőled?" Dadosz mámoros hangja undort festett arcomra, szinte a szokásosnál is jobban. "Enyje valaki rosszul aludt? Talán kedvesebben kéne bánnunk veled, Kisangyal?"

Mi ez a nyájasság? Átlátszó. S mit tarthat magában? Ez  a kérdés jobban aggasztott.

"Enyje hát hogy össze vagy kuporodva, mégis hogy tegyen így jó szolgálatot?" Kezdtem sejteni mire gondol, ahogy véreres szemeivel végigpásztázott. Combjaimat összepréseltem ahogy csak tudtam. Minden izmom megfeszült.

Ő pedig közelebb lépett és és szétfeszítette a lábaimat. "Van még benne erő, Trav, ne tévesszen meg a látszat, szólt hátra a bajtársának, aki rendkívül tűkön ülve figyelt... mint aki a sorát várja.

"Hát akkor lássuk ez vajon megoldja e nyelved. Mást biztos..." 

Behunytam a szemem és úgy ficánkoltam ahogy csak tudtam. Megpróbált közelebb férkőzni, én pedig úgy húztam ki oldalra a csípőm, ahogy csak tudtam. Utolsó lehelletemig küzdöttem, kevéske erőm maradékát is bevetettem, hogy megmeneküljek a gaztettől, amit készültek elkövetni ellenem.

Nem könyörögtem hogy ne. Csak mikor már ért volna a baj... s Dadosz szinte már teljesen rám mászott, épp belém döfte volna magát, NINCS JOBB ÖTLETED BRISZÉISZ??? mikor beleharaptam a nyakába. 

Felordított és a csapás elmaradt, helyette egy akkora pofont kaptam, hogy beleszédültem, szinte majdnem el is ájultam. Kissé elhomályosult a kép - oly ismerős volt már ez... De nem vesztettem eszméletem. Sajnos mindent éreztem és hallottam.

"Ezt a r********** szajhát el kell intézni, Trav gyere ide! Állítsuk fel. Fogd az egyik lábát!- a másikat pedig ő fogta és kikötözte. Majd az előbbit is.

"Kösd a nyakát az oszlophoz, ne fulladjon meg. Ezt meg fogja élni. Ahh... - nyomott egy kendőt a nyakához, hogy elállítsa a vérzést. Az ütőeret is eltaláltam talán... Bárcsak...

"Jól van, Uram?" - kérdezte a bajtárs.

"Hallgass. Inkább segíts!"

A torkomat szinte moccantani se tudtam, olyan szorosra kötötték, így már nem tudtam elérni gaztevőmet. 

"Így próbálj meg megharapni te istentelen boszorkány!"

Nem volt mit tennem. Talán még rosszabbul is jártam, de már késő volt.

Belém furakodott erősen. Fájdalmasan és ömlött a könny a szememből. A körmeim már szinte a húsomba vájtak, ahogy ökölbe szorítottam a kezem.

Gyors volt. Hamar véget ért, de a testemet darabokra, szemcsékre törte. Éreztem a torkomba nyilalló fájdalmat, a kötéltől, s minden egyes porcikám el akart bújni.

...

*_Folytatása lesz_*