Fogolyként

A szökés

Különös fordulat következett életemben.
Bár a hódító király úgy döntött hamarosan visszatér királysága központjába, (s még mindig rejtély volt számomra a jövőm útja), hiába fogadott letarolt otthon, még is otthon volt az, az én édes hazám, melyet ismertem, s melyben kisdedként, kisleányként és ifjú hölgyként felnőttem.
Jákob király helytartókra kívánta bízni a várost, és annak teljes hatáskörét. Így pár hűséges tiszt és a hozzájuk tartozó katonák legalább 5 évre itt ragadtak.

Az én szerepem mostanra kevesebbnek tűnt mint addig bármikor. Igyekeztem láthatatlan maradni, s a testemet korlátozó láncokról sem venni tudomást. De nem tehettem ellene, a kíváncsiság hajtotta szívem, mely ettől az átlagosnál gyorsabban vert.

-

A fő palotát órákon belül kitakarították, legalábbis így gondoltam amikor megláttam az egyre növekvő hullahegyeket a környező utcákban.
Az adott helyzetben, igyekeztem kizárni az apámról, s testvéreimről beugró borzalmas képeket,  és csak haladni előre az elfogott túszokkal együtt.

 Kegyetlenségnek és igazságtalanságnak határtalan mély katlana a háború,  mely mardossa ezrek szívét, s ezrekét öli meg. Bár azt hihetné a gondolataimról Apolló Isten, reményeim és hitem köddé vált, ez nincs így. A romok és hónapok óta körülvevő szenvedés és öldöklés csak szította  a szívemben izzó parazsat.

A király lánya vagyok. A birodalom örököse fivéreim halála okán. S el fog jönni az idő, mikor elfoglalom a trónt és felszabadítom a népem, vagyis ami maradt belőle.

-

A Nap gyorsan alábukott, s minket egy általam jól ismert, zárt stadionba tereltek be, hogy ott aludjunk. Egyedül a kapuknál őrködtek a katonák. Szinte biztos voltam benne, hogy a környék újraélesztéséhez minden erős karra, minden munkára fogható, s hűséges alattvalóra szükség lesz. S a leigázott nép helyett, erre csak a katonák feleltek meg. Minden katona.

~

Igazam lett. A hódító elhajózott, a követei átvették az irányítást, s a mostanra vétkesek kamrájaként emlegetett stadiont, csak hat katona őrizte éjjel, s nappal.

Nem tehettem róla, teltek a napok és nem nyugodtam. Szabadulni akartam, tenni, cselekedni, a láncoktól megszabadulva segíteni, bosszút állni.

~

Így elhatároztam magam, s az előző hetek alatt bejárt területek elrendezésével, s az új lakók szokásaival a fejemben, készen álltam a szökésre.

Dél tájt, a "sétáltatás" után visszakerültünk, mi rabok, a kamrába, és valamennyiünk a csendbe burkolózva, gondolataiba merülve töprengett, míg mások csak figyelték a plafonból szivárgó vízcseppeket.

Az 1 órakor esedékes őrségváltás elkezdődött.

Megnyílnak a hátsó kapuk. Igyekeznem kell. 15 lépés balra, a középső folyosó és aztán a rácskapu. A lépéseim egyre fürgébbek, de mi lesz ha észrevesznek? Ajtó csapódás.- a 2. őr következik. A következő fordulónál jobbra, majd megint jobbra. Lépéseket hallok...- gyorsan a falhoz simulók és benézek a következő folyosóra, mindjárt itt következik a 3. őr, amint ez elhagyja az őrhelyét. Ajtó csapódás, ez az egy esélyem lesz, nem több és... MOST!

A lábam alig éri a talajt, átrohanok a kapun és már kint is vagyok. És most merre is? Hangos zsivaj vesz körül az árusok és  Merre kell mennem? Az emberek furcsán bámulnak, hiszen még rajtam van a lánc.

Majd idegen nyelvű kiabálást hallok magam mögött, talán észrevettek volna? Valamerre tovább kell mennem, körülnézek és tovább szaladok a kis házak és törmelékek között, lépéseket hallok, fuss tovább Briszéisz! A szívem a torkomban dobog, nőket és férfiakat lökök el az útból, míg nem meglátok egy sötét sarkot.

Ez lesz az.

Egy emeletes, ép ház, néhány napja figyelem, de nincs benne semmilyen mozgás, beszaladok és le a lépcsőn a pincében, sötétség és nyirkos levegő fogad. Egy telipakolt alaksor, melyet poros dobozok és szekrények töltenek fel. Bebújok az egyikbe, itt jó lesz, csak csöndesen... Még hallom az üldözők hangját, lábkoppanások és kiabálás... Egyre közelebbről. Istenem, ha hallasz, most segíts!! Bosszankodó, káromlásszerű sorok következnek. Nem jönnek be ide. 

Lassan távolodott a katonák értetlenkedésének zaja, s elhalkult minden...