Fogolyként

Korlátlan élvezetek (16+)

4 nappal korábban

'Uram, elkaptunk valakit. A közelben olálkodott.'
'Nincs nekem erre időm katona! Holnap alá vetjük a várat egy újabb ostromnak. Az a telhetetlen Jákob lesz*rja ha milliókat is áldozunk fel a trónra kerülése érdekében!'
'Igen uram..., de mi legyen ezzel?'- lökött le a porba.
'Az Istenek legyenek kegyesek Wolfcot! Intézze már el maga, a fenébe is! Fontosabb dolgom is akad bőven! Látja? Ez egy nő, harcra nem jó, gyenge és felesleges. Ölje meg vagy dobja a társainak, had melegítse fel az ágyukat. És most kifelé! És hivassa Milton főhadnagyot!
Azzal megragadtak és kivonszoltak. Szinte vinni kellett, mert nem maradt semmi erőm. S bár az iménti beszélgetést hallottam, annál nehezebb volt felfognom.

A következő órákban össze-vissza ráncigáltak.
Mivel kaptam egy kevéske ételt, egyre csak nőtt bennem a remény, hogy talán meghagynak élni. A katona, Wolfcot igazán tanácstalannak tűnt minden helyzetben, a kis legényre emlékeztetett, akit oly csúnyán magam mögött hagytam. Azonban ez a harcos már férfi volt, s ha csak egy kicsivel is, de érettebb.
Nem kívánt megölni, s ezzel akkor pillanatnyilag boldoggá tett.
Sötét borosta keretezte arcát, homlokán gyakran megjelent egy ránc, mikor magában vívódott.
Fizikailag, mint az ott lévők többsége, jó bőrben volt. Izmos végtagok, deltás vállak. Neki az Istenek pedig tiszta, világos zöld színű szemeket ajándékoztak.
Legtöbbször megragadta a karom és húzott maga utàn, miközben azt sem tudta hová menjen. Ha nagyobb lélek jelenlétem lett volna, talán el is tudok szökni tőle.
Így azonban minden lehetetlennek tűnt. Az időt komor, hűvös szél bolondította meg, és sötét viharfelhők gyülekeztek az égen.

Ahogy esteledett, elnépteledni látszott a tábor, se fegyvereket se ledobált páncélokat nem láttam sehol sem.
Az ostrom! Hiszen azt mondta a hadvezér hogy holnap újabb ütközet lesz! Valószínűleg éjszaka indulnak és hajnalban a várhoz is érnek.

Bárcsak szólhattam volna a családomnak. Bárcsak segíthettem volna nekik a készülődésben és megüzenhettem volna a fájdalommal és vérrel jövő mészárlást.

De nem tudtam.

Magam is csak akkor eszméltem fel, mikor meghallottam az üdv rivalgást, a győzelmi dalok pedig ismét felhangoztak.
S nekem ezek, a gyászballadákként szóltak.
Mit jelent ez? A népem elesett. Az itt lévő kapuk megnyíltak az ádáz ellenség előtt. Nincs többé otthonom.
Se családom.

A gyászra kevés időt kaptam. Körülbelül egy óra elteltével bejött hozzám 3 katona, dicsőségtől mámoros arccal.
'Jó esténk lesz ma fiúk! Az a sanda gyanúm, hogy sokáig leszünk fent.' -Öltött fel egy mocskos vigyort a középmagas, fekete hajú harcos, miközben rám meresztgette szemeit. Felkapott.
A másik kettő követte, bennem pedig halvány szikrája maradt csak az ellenállásnak, bár tudtam mire készülnek.

Nem mentünk messzire, az egyforma kunyhók kész labirintust jelentettek volna, ha megpróbálok visszajutni.

Félrehúzták az ajtót és megint talajt értem.
'Na jól van, lássuk azt a rakoncátlan r*bancot, akit Wolfcot talált. -megragadta az arcomat - hmm, csinos - és alrébb lökött. Körül néztem.
A berendezés szegényes volt, fekvő helyek és némely élelem. Azonban meglepetésemre egy kád is helyet kapott, gőzölgő meleg vízzel benne.
Idejét sem tudtam mikor volt esélyem egy forró fürdőre.

A másik, szőke katona közeledett felém és hozzám érve leszakította ruháimat.
Magam elé rántottam összekötözött kezeimet, hogy legalább egy kicsit takarják bájaimat a vademberek elől.
'Ezekre nem lesz szükség.'- jelentette ki várakozásba belefáradt hangon, majd betuszkolt a vízbe.
Mindnyájan felcsavarták ingük ujjait, s hirtelen 3 kézpár kapkodott értem, és minden porcikám után.
És hiába csapkodtam és mozgolódtam, csak rontottam a helyzeten.
Az érzés émelyítő volt.
Bekövetkezett hát amitől rettegtem, s a vágy hogy abban a pillanatban más testében lehessek a tető fokra hágott.

Vágytam a tisztaságra, de e három férfi még inkább bemocskolni készült, testemet és lelkemet is, mintsem lemosni bűneimet és védkeimet.

Nem sokat voltam a vízben, onnan nem tudtam a kiéhezett, nőt hetek óta nem látott hímeket elég mámorhoz juttatni.
A csatában bizonyítottak, s most más téren is ez a tervük.
Így mindent kizártam. A fájdalmat, az örömöt és ehhez hasonlókat.
Kiürítettem a fejemet és csak arra gondoltam milyen jó is lesz, ha vége.
Először a szőke, szálkás testalkatú kapott - szó szerint - magára.
A melegvíz segítségként szolgált, de mégsem volt elég. Cseppet sem.
Úgy éreztem szétrepedek a katona ölében, miközben ő combomat markolta, s halkan a fülembe szuszogott.
Próbáltam leszállni róla, de másik kezével erősen tartott, s emellett még a társai is a helyemen tartottak más cselekedetekkel.

Másodjára az eddig még teljesen ismeretlen 3. társ tett magáévá, egyikünket sem kímélve, gyötrelemtől vagy gyönyörtől.
Kezeimmel igyekeztem eltolni magamtól feszülő melkasát, de próbálkozásaim mind hiábavalónak bizonyultak.
Semmi sem tudott volna rávenni arra hogy kimutassam, hogy testem -még ha lelkem nem is- halandó, így a kezdeti fájdalom óhatatlanul átalakult...

Végül a fekete "sörényű" harcos kapott el a hajamnál fogva, aki a sátorba is hozott.
Akkora azonban felülkerekedni látszott az esendő emberre jellemző bukás.
Önkívületi állapotomból csak a még ismeretlen póz ébresztett fel.
Nyöszörögtem, ahogy kezével még közelebb férkőzött hozzám, de nem bírtam sokáig, s hamarosan hangot adtam tetszésemnek...

Mindvégig lelkem megbocsátásért fohászkodott, a bűnökért, amelyeknek részévé váltam...

Mikor azt hittem vége, a katonákon épp hogy látszottak a fáradtság halvány jelei...

Az éjszaka, s mind a hajnal hosszúra nyúlt. De ekkor még nem sejthettem, hogy ez még csak a kezdet volt.
Csak a 2. nap reggele...