The Way To The Love [AU]

Chapter Six

Sziasztok, drágáim! ♥♥♥

Vasárnap, pihenés, no meg persze új rész. Arra szeretnélek titeket írni, hogy ha rendszeresen olvasod a történeteimet, közülük ezt vagy a másik kettőt, akkor kérlek titeket, írjatok nekem privátban vagy hozzászólásban véleményt. Ezer hála előre is! ♥♥♥

No, hát mindenkinél véget ért az első félév, hétfőtől új félév, új élet, szokták mondani. ;) 

Remélem, jól vagytok és nem betegen, mert engem még mindig gyötör a megfázás. :( 

Mindenkinek kellemes hétvégét, pihenjetek, sok sikert a suliban! ♥♥♥

All the love: 

cseni9_malik 

Becca

Két ölelő karra ébredtem fel. Rögtön tudtam ki az, hisz nem sokan szoktak ilyen biztonságérzetet kiváltani belőlem már akár egy öleléssel is. Lassan kinyitottam a szemeimet és egy cellában találtam magam, talán lent, a föld alatt. Adam szomorú mosollyal nézett rám.

-Jó reggelt, Becs! –puszilta meg homlokomat.

-Szia! Adam...-kezdtem volna, de ismer, mint a tenyerét.

-Minden rendben lesz. Nem vették észre a telefonomat, elrejtettem. Írtam Higginsnek, Bella megvan, elhozták már. Pár óra és jönnek értünk-ölel át szorosan.

-És ha addig megölnek? –nézek rá könnyel teli szemekkel.

-Nem fognak, csak a holttestemen át. Becca! Szeretlek, bassza meg! Ennek kellett történnie, hogy rájöjjek, nem akarlak elveszíteni. Se téged, se a kicsi hercegnőmet. Veletek akarom leélni az életemet. Veled és Bellával. Egy nagy családi házban, házasként, kutyával és még egy rakat gyerekkel. Becca! Te mutattad meg nekem, hogy az életnek igenis lehet értelme, hogy megéri felkelni, küzdeni valakikért. Értetek, a családomért, mert szeretlek titeket! Teljes szívemből, visszavonhatatlanul-néz rám könnyes szemekkel és olyan szeretettel, amit talán két és fél éve láttam a szememben.

-Picsába, én is szeretlek! –ezzel a mondattal rátapadtam ajkaira. Éreztem, hogy mosolyog. Végre úgy éreztem, hogy minden rendben lesz. Így kellett lennie.

Lassan váltunk el egymástól, de még mindig a fiú ölelésében voltam. Hihetetlen, hogy kibírtunk egymás nélkül két és fél évet. Hogy sosem adtuk fel a reményt és végre kimondtuk azt, amit már rég kikellett volna, azt a kilenc betűs szót, azt a különleges szeretetet kiváltó szót. De Adam megtette. Előbb, mint én. Igaza volt, nagyon is. Ennek, egy ilyen esetnek kellett történnie ahhoz, hogy rájöjjünk-én is és ő is-, hogy nem tudunk és nem is akarunk a másik nélkül élni.

-Édesem! –szólít meg halkan, de így is meghallom.

-Igen? –nézek rá érdeklődve.

-Mesélsz arról az időszakról, mikor nem voltam melletted? Sosem volt időnk erről beszélni-néz rám fájdalmasan, de látom, hogy valóban kíváncsi erre.

-Persze. Hát, miután elmentem tőled, napokig zokogtam és depresszióba estem, de aztán pár nap múlva fájdalmaim lettek, bevittek a kórházba. A doktornő azt mondta, kerülnöm kell a stresszt és nagyon vigyáznom Bellára. Elnyomtam azt a szerelmet, amit így utólag bánok, de akkor muszáj volt. Felemésztett volna belülről és akkor Bella nem lenne velünk. Kizártam az érzéseim, és csak Bellára koncentráltam. Valahol ott volt bennem a félsz, hogy nem nevelhetem fel én, mert nincs pénzem, de aztán bebukkant az életembe apáék öröksége. Vissza Bellához. A terhességem eleje fárasztó volt, állandóan fájt a fejem, szédültem, de amikor Bella első mozdulatait megéreztem a pocakomban, már akkor tudtam, hogy én megtartom ezt a babát, és hogy megéri ez a kilenc hónap érte, mert ő igenis élni akar és élni is fog. A szülés a gyerekotthonban indult be, onnan vittek be a kórházba. Hát, a szülés nem volt egy könnyű menet, kilenc óráig vajúdtam és utána fél óra alatt kint volt a pici babám. El tudod képzelni milyen öröm volt a kezemben tartani? Elképesztően boldog voltam, hisz a kezemben tartottam a mi közös kislányunkat, ha te nem is voltál ott, valahol éreztem, hogy sokszor gondolsz ránk. Elképesztően gyorsan telt az idő. Az én pici két és fél kilós, ötven centis kislányomból ma már egy mindjárt két éves, önálló lány cseperedik, és ez valahol fáj a szívemnek, de tudom, hogy ez a dolgok rendje. Ahogy telik az idő, úgy ő egyre csak nőni és ügyesedni fog. A jövőképed pedig az én álmom is, Adam! –nézek rá hosszas monológom végén, de ő csak az arcomat nézi könnyes szemeivel.

-Megtudsz valaha is bocsátani azért, aki akkor voltam? Hogy hagytalak kisétálni az életemből? Hisz melyik apa tesz ilyet? –néz rám szomorúan, de én megnyugtatóan csitítgatom.

-Nem érdekel, hogy nem voltál ott. Most itt vagy és csak ez számít! Nálad tökéletesebb apát el sem tudok képzelni a lányunknak, az első pillanattól fogva kötődik hozzád. Tudtommal még szülnöm kell neked vagy öt-hat gyereket, szóval nem kell félni, hogy nem látsz káromkodni a szülőszoba közepén a fájdalmaim közben. Nem kell megbocsátanom, nincs miért-nézek mélyen a szemébe, mire ő nem válaszol, csak szorosan magához ölel.

Órák vagy percek telnek el? Nem tudom, nem is érdekel. Csak az érdekel, hogy Adam mellettem van és láthassam a kislányomat.

Még sokáig ölelkeztünk és beszélgettünk mindenről, amiről csak tudtunk, mikor hirtelen dulakodó emberek törtek be a piceszerű helyiségbe, ahová bevoltunk zárva egy kisebb cella-szerű dologba.

Felfedeztem Dylant, Higginst és a legújabb nővéreket a cégnél, Hannaht és Ambert.

Harcoltak, küzdöttek az emberekkel, de ők még mindig többen voltak. Féltem, nagyon is. Adam maga mögé küldött, mondván, félt és maradjak ott. Még jó, hogy a melltartómban és Adam dzsekijében volt nálunk pótfegyver, mivel ami a kezünkben volt, azt elvették. Amber egy kulccsal sietett felénk, kinyitotta az ajtó és mi is csatlakoztunk a harchoz.

Egy nagyobb pasi nekem támadt, szó szerint. Ütöttem-vágtam, de mintha nem is érezte volna meg. Adam éppen jött volna a segítségemre, mikor a pasi maga elé tartott és fegyvert tartott a fejemnek.

-Még egyet idelépsz, a csajnak annyi! –kiáltott rá szerelmemre, aki farkasszemet nézett vele. Amber épp akkor végzett az utolsó támadóval, a többi már régen meghalt, közülük már csak a „túszejtő barátom" maradt. Dylan, Adam, Higgins és a két lány is fegyverrel fordult a férfi felé.

-Engedd el, nem éri meg! Öten vagyunk ellened-ordított rá a bátyjám.

-Elhiheted, hogy leszarom, hányan vagytok. Ti is megöltétek a nagyfőnököt, aki az apám volt, most én is megölöm azt, aki nektek fontos-mondta a pasi, és ekkor éles fájdalom nyilallt az alhasamba és a bordáim közé. Lenéztem, és vérzett az egész hasam, beleértve a hátamnál a bordáimat is. Amint leájultam a pasas karjai közül, Dylan szíven lőtte őt. Könyörtelenül. Tudtam, hogy nem kell sok és ennyi volt a földi létből.

Adam azonnal felém rohant és az ölébe vett, de nekem a szemeim ólomsúlyként mondták azt, hogy aludjak. Csak Bellára és Adamre, na meg a bátyjámra gondoltam és miattuk akartam kitartani, de a szervezetem, mintha feladta volna. Adam rám pillantott és rám ordított, hogy nehogy lehunyjam a szememet.

-NE MERJ ITT HAGYNI, BECS! AZ ÉLETEMET JELENTED-kezdett el konkrétan zokogni. Sosem láttam így.

-Kérlek, Adam! –szóltam halkan, mire rám nézett-Mondd meg a bátyjámnak, hogy övé a cég, és hogy nagyon szeretem. Nőzzön, harcoljon és tartson ki, nem úgy, mint a húga. Sose felejtess el Bellával engem, kérlek! Te pedig tudd, hogy mindig életem szerelme maradsz, és hogy örökké szeretni foglak-nyögtem ki nehezen a szavakat. Tudtam, hogy nem kell sok és ennyi. A szervezetemben olyan szerveket talált el még szerintem, amik kezdik feladni, ahogy én is. Próbálok kitartani, de nem érzem magam erősnek. Gyenge vagyok.

-Becca!!! NE MERJ BÚCSÚZNI! Hallasz, kicsim? Ne merj búcsúzni! Szeretlek, erős vagy! Nem hagyhatsz itt, erős vagy, édesem! –hüppögött engem tartva. A szemeim becsukódtak, nem bírtam tovább nyitva tartani őket, nem ment.

Kiáltásokat, szirénát és zokogást hallottam még kis ideig, de onnantól elnyelt a sötétség......

....................

&fX},