The Way To The Love [AU]

Chapter Seven

Sziasztok, drágáim! ♥♥♥

Ilyen késői órában, de kész a rész. Remélem, elnyeri tetszéseteket, hisz először írtam Adam szemszöget itt. 

Remélem, nem vagytok betegek(influenza vagy semmi más nyavalya) és jól vagytok!!! ♥♥♥

Remélem, mindenkinek jó a suli,egyetem és jó sokat olvastok otthon ezekben a hideg időkben! ♥♥;) 

Vigyázzatok magatokra nagyon, óvatosan a hidegben! ♥♥♥

All the love: 

cseni9_malik 

Adam

Nem kockáztathattunk, így Beccát felemeltem és a karjaimba kapva vittem a kocsihoz, onnan pedig egyenesen minimum kétszázzal száguldottam a cégünk felé. Ugyanis ott van egy külön orvosi, műtős részleg. Alig öt perc alatt odaértem és a lánnyal a karjaimban rohantam fel az elsőre. Ott rögtön átvették tőlem, látva, hogy Becs van a karjaimban. Az én hibám az egész. Ha elél épek, akkor nem lenne ez. Nem küzdene az élet és a halál között. Nem halhat meg, még van dolga köztünk, rengeteg dolga van még!

Jó ideje ültem a folyosón lévő kanapén, amikor léptek zaja hallatszódott mellőlem. Dylan futva jött hozzám és szemeiben könnyek hada csillogott. Össze-vissza vette a levegőt és aggódva nézett rám. Mögötte befutott Amber és két testvére, Higgins, akinek a kezében ott volt a kislányom! Legalább neki semmi baja.

-Mi van vele, haver? Ugye minden rendben? –nézett rám félve Dylan.

-Nem tudok semmit, Dylan. Félek, félek, hogy...-nem voltam képes kimondani.

A halál egy kibaszott szar szó. Főleg akkor, ha olyan valaki esetében kell ezt mondanod, aki a mindened. Aki minden hibáddal együtt szeret, aki a gyönyörű kislányod édesanyja, akit teljes szívedből, visszavonhatatlanul és örökké szeretsz. Csak a remény marad ilyenkor. Hogy túléli és végre boldogok lehetünk, hárman, együtt, egy családként. De néha a remény is meghal....

Dylan lerogyott mellém és arcát a kezei közé temetve zokogni kezdett. Csak szorosan átöleltem és azt suttogtam neki, hogy minden rendben lesz, mert úgy kell, hogy legyen.

Bella amint meglátott, felém kapálózott. Sírt, hisz ő is veszélyben volt. Vagyis, nem tudom, mi volt vele.

Átvettem a kollégám karjából és rögtön szoros ölelésembe vontam, hisz ő is sírt, mint én és Dylan is.

-Shh! Nyugodj meg, kincsem! Minden rendben van, itt van apa és anya is, lélekben. Mindig megfoglak védeni téged, akármi áron is. Téged és az anyukádat is, hisz ő egy hős. Túl kell élnie, hisz még rengeteg dolga van itt a Földön. Velünk, a családjával-ringattam életem második értelmét, aki időközben annyira sírt és szerintem fáradt is volt, hogy elaludt a vállamon. Amber hozott neki egy takarót és lefektettük őt a szemben lévő kanapéra. Legalább ő aludjon, ha mi nem fogunk.

-Bob! –szólítottam meg Higginst a keresztnevén, mire felém kapta a fejét-Ugye nem esett baja? –mutattam kislányom felé.

-Nem, valami szobában volt, tök egyedül. Játszott valami játékkal, de sírt. Rögtön elhoztam őt onnan. Fura volt, nem állítottak semmiféle csapdát. Nem értettem először, de rájöttem, hogy az összes ember titeket őrzött lent, miután meghalt a nagyfőnök-magyarázta el a történéseket röviden és halkan, tekintettel volt arra, hogy Bella alszik.