The Way To The Love [AU]

Chapter Five

Sziasztok, drágák! 

Meghoztam a legújabb részt, ami remélem, ismét elnyeri a tetszéseteket! ♥

Elnézést kérek, hogy későn hozom, de behavazódtam a félév közeledtével és egy gyönyörű betegség is megtalált a héten torokgyulladással. :( 

Már ismét talpon vagyok, így hoztam is a részt, ami kárpótlásul hosszú lett(több, mint 1100 szó :D ). ♥♥

Remélem, jól vagytok és várjátok már a félévet és a félévit!!! ♥;) ♥

Legyetek jók, vigyázzatok magatokra, és olvassatok sokat ebben a hidegben! ☺

All the love:

cseni9_malik

Becca

Négy hónap telt el azóta, hogy elhoztuk Bellát a volt „otthonomból". Ezalatt az idő alatt rengeteg dolog történt. Első körben Adam hozzám költözött, mondván, bármikor veszély leselkedhet ránk, ami így utólag belátva, egyáltalán nem volt rossz ötlet. A cég vezetését Dylan vette át, miután megtudta, hogy gyereket nevelek, és hogy gyerekem van. Még mindig nevetve gondolok vissza arra a napra, mikor Adammel bemutattuk neki Bellát.

***

Éppen bemutatni készülünk Dylannek Bellát. Tegnap hoztuk haza, és hogy is mondjam, Bella már most imádja az apját. Engem meg gyötör a bűntudat, hogy képes lettem volna megtagadni a kislányomtól az apja felőli szeretetet.

Beértünk Dylan ajtaja elé és én idegesen kezdtem volna kopogni, amikor Adam maga felé fordított.

-Hé, nyugi! Az unokahúga, imádni fogja. Ismerem a bátyjádat, már most imádni fogja a hercegnőnket-fordul kezében tartott kislányunk felé, aki valamin nagyon nevet. Olyan édes, tiszta apja. Ja, igen, azt elfelejtettem említeni, hogy Adam és Dylan nagyon jó barátok már évek óta. Félek, ha megtudja, hogy nekem és neki van egy közös kislányunk. Ugyanis ő nem tud arról, hogy mi régen együtt voltunk, arról meg főleg nem, hogy van egy közös kislányunk.

-Tudom, csak...-kezdtem volna, de belém fojtja a szót egy homlok puszival.

-Nyugalom, jó? Nincs csak-kacsint rám és átölelve a derekam benyit testvérem irodaszerűségébe.

Dylan éppen gépel valamit, amikor felénk vezeti tekintetét.

-Sziasztok! Hát ti? –néz ránk zavartan. Ismerem. Nem érti a helyzetet.

-Szia, bátyus! Hát, szeretnénk neked bemutatni valakit-kezdek bele, mire testvérem szemei nagyra nyílnak.

-Becca! Ki ez a kislány Adam karjaiban? –néz rám nagyon érdeklődő szemekkel.

-Dlyan, kérlek! Üljünk le! –kérlelem, mire a kanapék felé mutat, mi meg megindulunk és leülünk az ülőalkalmatosságra.

-Nézd, haver! Emlékszel anno arra a lányra, akit meséltem? Aki elhagyott? Aki életem nagy szerelme volt? Aki még mindig az? –kezd bele a mellettem ülő fiú.

-Persze, tesó! Ódákat zengtél róla, még most is. Nagyon nagy barom voltál, hogy régen hagytad veszni-bólogat a fotelben ülő testvérem.

-Na, hát! Ez a lány Becca-jelenti ki egyszerűen. Na, Dylan most látom, hogy kiakadt!

-Te a húgommal jártál majdnem két évig? Ő a nagy szerelmed? Úristen, le kell ülnöm-temeti kezébe a fejét.