The Way To The Love [AU]

Chapter Eleven

Hello, drágáim! 💓💓😍

Megszállt az ihlet, és muszáj írnom.💓
Remélem, mindenkinek jól telik a nyár és ezúton szeretném megköszöni a majdnem 1K-s megtekintést tőletek. 😍😍😍
Imádlak titeket és köszönöm a sok-sok pozitív visszajelzést! 💓

All the love:
cseni9_malik

Becca

Sokkot kaptam. Szó szerint. A szüleim lehet, hogy élnek.
-Higgins! Az irodába! Most! Kérlek! - néztem rá határozottan.
-Rendben, főnök! - biccentett Bob és Dylannel beindultak a helyiségbe.
-A többiek még ma beköltözhetnek, köszönöm a figyelmet! - ezzel mindenki ment a dolgára.
Adam Ambernek adta Bellat, mivel ő imádja a kislányunkat. Szorosan fogta derekamat, mivel érezte, hogy nem sok és elájulok. Az irodába érve letelepedtünk a kanapékra.
-Mi van, ha igaz? Ha élnek? Miért hazudtak? Volt rá indítékuk? - nézett körbe Scott és Scarlett.
-Nem tudom. Higgins! Kérlek, nézd neg, milyen néven voltak jelen a bíróságon akkor-néz rá Dylan Bobra.
-Azonnal - bújik bele a gépbe.
Beletelik pár perc, de végül lesokkolva néz ránk.
-Lauren Scotts és Benett Scotts. Házasok, alig negyven évesek. Valószínű, hamis iratokkal mentek oda-néz körbe Bob.
-Rob tudhatott erről? - néz rám Dlyan.
-Naná, hogy tudott. Ő volt apa jobb keze a haláláig és ezek szerint utána is-küzdök a könnyeimmel.
Adam szorosan átölel és simogatja a hátamat.
-Kérlek, nyugodj meg, szerelmem! Nem tesz jót az idegeskedés, főleg egy sokk után. A babának sem tesz jót -súgja a fülembe Adam.
-Honnan...?-kérdezek rá, hisz én is csak sejtettem. Volt egy görbe estének otthon és hát...nem csak aludtunk, na!
-A doki mondta, de ugye tudod...hogy ő már nincs? - gyűlnek könnyek a szemébe.
-Mi...? Nekem ezt nem mondta a doktor úr! -szipogok, hisz eleredtek a könnyeim.
Adam szorosan magához húz és velem együtt könnyezik. Dylan és a tesóim csak néznek ránk, Bobbal együtt.
-Mi történt, hugi? - pillant felém Scott.
-Én...nem megy-zokogok fel. Elvesztettem a kisbabámat! Akiről nem is tudhattam! Édes Istenem, miért velünk?
-Becca...nos...nem tudta, de kisbabát várt. Tőlem. Volt egy görbe este egy hónapja és nem csak aludtunk. Becca sejtette, hogx várandós és én is észrevettem, hogy émelyeg sokszor. Viszont a lövés helye a hasában volt, így a pici elment, de lehet még sok-sok kisbabánk, kicsim! Ne hibáztasd magadat! Nem a te hibád, nem is tudtad pontosan, ne haragudj, hogy még jobban sokkoltalak-néz könnyezve Adam.
-Szeretlek! - bújok hozzá szorosan.
-Én is, kicsim! Mindennél jobban szeretlek! -von ölelésbe.
Scott, Scarlett és Dylan egyszerre állnak fel és szorosan átölelnek.
-Annyira sajnálom, hugi! - szólalnak meg egyszerre.
Legalább a családom itt van nekem.
-Na, ne tekintsünk el a tárgytól...-kezdenék bele, de közben nyílik az ajtó és Rob néz be.
-Gyerekek! Milyen jó, hogy együtt látlak titeket! - mosolyog körbe.
-Te tudtad! - mutatok rá Dylanékkel együtt.
-Mit is, Morgan család? -néz felénk kíváncsian.
-Hogy Lisa és Benjamin Morgan élnek. Ott voltak álnéven és álkülsővel Jackson unokájának a tárgyalásán. Ha hazudsz, mész innen, Rob! - nézek rá Scarlettel komolyan.
Rob arcáról lefagy a mosoly.
-Honnan...? - kérdez rá.
-Higgins-vágok közbe.
-Nos...igen, a szüleitek élnek, nem haltak meg. De tudnotok kell néhány dolgot, mielőtt látnátok őket-néz ránk komolyan a férfi, aki apám helyett apám volt idáig.
-Mégis mit? - nézünk rá értetlenül a testvéreimmel.
-Például azt, hogy mit, miért tettünk - szólal meg egy hang mögülünk, mire megfordulok a tengelyem körül és szembetalálom magam a saját szüleimmel.
Az apám átkarolja az anyámat és mosolyogva néznek ránk. Mindkettejük szemében könnyek csillognak. Mindkettő személyt hét éve nem láttam, mégis mintha egy nap nem telt volna el. Anya ugyanaz a vékony, szőke hajú, kék szemű és gyönyörű nő, akit 13 évesen láttam utoljára. Apa pedig ugyanaz a komoly tekintetű, de mégis mosolygós ember, akit szintén akkor láttam utoljára.
Lesokkolok. A szüleim, akikről azt hittem, már alulról szagoljáknaz ibolyát, itt állnak előttem.
Hirtelen forogni kezd a szoba és csak Adam szoros karjait érzem magam körül.
-Becca! - hallom anya és apa kétségbeesett hangját.
-Becs! Kérlek, maradj velem! Ne csukd be a szemed, kérlek! Csak azt ne! Nézz rám, kicsim! - szólít, mire nehezen, de kinyitom a szememet. Aggódó szemekkel vizslatja arcomat.
-Fáj a sebed? - kérdez rá a nyilvánvalóra. Válaszul csak bólintok és ismét csak pontokat látok, majd már semmit...
.........