The Way To The Love [AU]

Chapter Twenty

Sziasztok, drágáim! ♥♥♥

Itt is lenne az új rész, csak nektek, csak itt és csak most! ♥ ;) 

Nagyon szépen köszönöm a sok-sok pozitív visszajelzést és a sok-sok hozzászólást, no meg a vote-okat! ♥ 

Nagyszerűek vagytok! ♥♥♥

Mindenkinek kitartást kívánok a hétre, ügyesen a suliban, munkában! ♥♥

Vigyázzatok magatokra! ♥

All the love:

cseni9_malik 

Becca

Eltelt majdnem öt hónap, mióta eljöttünk, azóta a családommal tartom a kapcsolatot, de vele nem. Nem érdekel, átvert, a gyerekeit is kockáztatta és eljátszotta a bizalmamat. Tudjátok, mennyire fáj a mai napig a tudat, hogy a férjem átvert és visszatért a múltja sötét részéhez? 

Azonban ezek ellenére is nagyon szeretem, de belülről felőröl néha a fájdalom, és a bűntudat, hogy otthagytam, de nem megyek vissza. Itt neki kell lépni, nem nekem. Őszintén már a válási papírok beadásán is gondolkodtam, de nem szeretnék bizonytalanságomban cselekedni, abból sosem sül ki semmi jó.  Az egyetlen, illetve két éltető erőm az én pici lánykáim, akiket imádok. Bells (Bella beceneve-szerk.) már lassan négy éves nagylány, míg a pici Angel már lassan fél éves baba. Mindkettő annyira emlékeztet az apjukra: azok a gyönyörű barna szemeik, a szinte már-már sötétbarna hajuk és az a mosoly, amivel sokszor rám néznek és nevetnek, annyira az apjukra emlékeztet, hogy az valami hihetetlen. 

Hogy hova is jöttünk? Anyának és apának van Barin, Olaszországban van egy kis felújított, két szinten nyaralójuk, ide jöttem a lányokkal. Egyedül anya, apa, Benett és Scott tudja, hogy hol vagyok, senki más. Scarlettet nem akartam ezzel terhelni-bár végül megtudta Benettől a kilétemet- hiszen ott van neki a nemrégen született kisfiuk. Igen, a nővérem is édesanya lett, mint én. Anyáék ezzel háromszoros nagyszülők lettek. Nagyon büszkék ránk és végre tudtuk tisztázni a múltat, valamint a legfontosabbat, megbocsátani a másiknak. Nagyon sok idő kellett, hogy rájöjjek, miért kell megbocsátanunk, annak ellenére, hogy az ok nem nehéz: mert ők a családom, akikre bármikor támaszkodhatok. Akik tudom, hogy mindig ott lesznek, ha baj van. Akik mindig, minden szituációban jót akarnak és a végtelenségig kiállnak mellettünk. Valamint adhat az élet bármit, de kétszer apát és anyát nem. Elfogadtam a döntésüket, hisz minket védtek, a gyerekeiket. 

Visszatérve, Scarlett utánam körülbelül négy és fél hónappal, ma két hete hozta világra a kisfiát, Aiden Higginst, aki a világ legtüneményesebb kicsi fiúja. Annyira elbűvölő kisbaba, de komolyan! Kék szemek, mindig csendes és sokat alszik. Bezzeg én éjszakázok rengeteget, de Angelért megéri, mert a kicsi lányom, mint Bells. Nekem ők a legszebbek, legédesebbek és örökké az én kislányaim. Tudjátok mi hiányzik néha? Hogy legyen apjuk. Bells például sokszor kérdez rá, hogy az apja hol van, miért jöttünk el tőle? És erre anya mit válaszol? Azt, hogy apa ugyanúgy szereti őket, de ő most külön lakik. Arra a kérdésre, hogy mikor láthatja őt? Az már nem olyan egyszerű: azt, hogy hamarosan, de a gyerekem türelme is fogy és annyira rossz látni, hogy Adamet és engem is maga mellett szeretne tudni a kicsi szíve, de nem vagyunk ott mindketten, csak én. Nem is említettem, mostanában már nem hiányolja annyira az apukáját, mert a szomsézdba beköltözött egy olasz, nagyon sármos és fiatal férfi, aki nem más, mint gyerekkori barátom és négy éves koromban a szerelmem, Alessandro Rossi. Eszméletlenül imádja a lányokat, rengeteget van velünk. Nem tagadom, kezdek valamit érezni iránta, de ez nem több barátságnál. Bár az ő szemében néha nem éppen baráti csillanást látok, de annyira jó, hogy végre lett valaki, aki társaság és a lányokat is szereti, játszik velük és segít körülöttük. Angelt például hetente többször is megfürdeti este Bells-szel és velem, aminek nagyon örülök, mert neki nagy a keze és könnyen megtámasztja a kislányomat, nem úgy, mint én az apró kezeimmel. 

Hát így telnek az olasz hétköznapok. Reggel korán kelés, reggeli, a csajokat kelteni, Bells oviba megy, haza, ott a háztartás, a másik kislányom, Alessandro is sokszor átjön ilyenkor és közösen reggelizünk négyen, mint egy kis család. Néha úgy érzem, majd felemészt a bűntudat, de legalább magam mellett tudhatok itt egy ideig egy biztosabb pontot, nem úgy, mint Londonban. Alessandro egyébként állatokat tart és a földjeiket műveli itt a házánál, mellettünk, így neki nem kell messze mennie, ha dolgozni akar és a saját maga főnöke. Akkor kel, amikor akar, bár ez mostanában hozzánk van igazítva. 

A mai nap éppen Angellel játszottam, Alessandro pedig a fürdőben volt, valamit szerelt a villanykörtével, mikor megszólalt a telefonom. Anya neve villogott a kijelzőn. 

- Szia, anya! Mi újság arra? -szólok bele vidáman. 

- Szia, kicsim! Figyelj, kinyitnád az ajtót? Itt vagyunk sokan-hallom a hangján, hogy mosolyog. 

- HOGY MI? TI, ITT? OLASZORSZÁGBAN? -kiáltok fel, mire Angel hirtelen megáll a játék közben, de magamhoz ölelem és lenyugszik. Alessandro kiszalad a kiabálásra, de értetlenül néz rám. 

- Megyek, kinyitom az ajtót, várjatok egy percet! -teszem le még mindig sokkolva a telefonom. 

- Mi történt, Belissimám*? -tűr el egy tincset a hajamból. 

- A családom van itt, Alessandro! -nézek rá totál kidülledt szemekkel. 

- És ez rossz dolog? Nyissunk nekik ajtót, gyere! -öleli át derekamat, Angelt a karjaiba veszi és együtt lépünk oda a bejárati ajtóhoz.

A családom áll ott teljes egészében, mikor kinyílik a nagy faajtó. Mikor meglátnak minket, nagyon nagyot néznek. Én csak elmosolyodok, mivel nagyon régen láttam őket élőben. 

- Sziasztok! -mosolygok körbe, ám ekkor hirtelen hátulról valaki előtör, mint egy bivaly. 

- Ki ez a bájgúnár itt melletted, drágám? -nevet fel gúnyosan..... 

Na vajon ki nevethetett fel?? 

A következő rész hét vége felé érkezik. ;)  ♥ 

Szép estét, várom a véleményeket! ♥

cseni9_malik