The Way To The Love [AU]

Chapter Twenty-Six

Sziasztok, drágáim! ♥♥♥

Örül a szívem, hiszen egyre több üzenetet, kommentet és szavazatot kapok, ami miatt nagyon boldog vagyok, hiszen a megtekintések és minden szám halad felfelé a könyv mellett mezőkben. ♥♥♥ 

Nagyon szépen köszönöm nektek, hogy kitartóan és türelmesen várjátok mindig az új részeket, öröm látni a kommentekben az izgatottságotokat! ♥♥♥ A legjobbak vagytok, köszönöm!!! ♥♥

Itt is volnék az új résszel, ami remélem tetszeni fog nektek. ;) 

Kitartást mindenkinek a hétre, vigyázzatok magatokra! ♥

All the love:

cseni9_malik

*Az előző rész tartalmából: 

-Te tudod a legjobban, Becca, hogy mindig az életem része leszel. Közös gyerekeink vannak, akik gyönyörűek. Ám, mint mondtam egy éve lassan, te mindig az én Mrs. Robertsem maradsz, történjék bármi...

***

-Mindig is ez volt az álmom: egy kisfiú, tőled....

***

-Alessandro menyasszonya az anyukája a babának, nem én...

***

-De könnyebb lenne ketten, nem? -....

***

-Becca Emma Morgan! Miért titkoltad el előlem a fiamat? -néz rám megvető szemekkel. 

***

Becca

Ettől féltem. Hogy így kibukik. Hogy ennek az egésznek egy hatalmas vita lesz a vége. Szerencsére olasz barátom hamar kapcsolt és Aaront kivéve a szobából becsukta az ajtót és Adam akkora csalódottsággal nézett rám, mint még soha. Leroskadt a babszobában lévő kihúzhatós kanapéra és a fejét a kezébe temette. 

- Honnan...? -kérdeztem volna, de közbevágott. 

- Gyanús voltál tegnap. Tudtam, hogy hazudsz. Az orrodat birizgáltad, miközben altattad a kicsit. És az a pillanat...mikor ránéztem, mintha magamat látnám huszonöt évvel fiatalabb kiadásban. Becca! Miért tetted ezt? Mivel érdemeltem én ezt ki, hogy nem tudhattam a fiamról? Egyáltalán el akartad valaha mondani, hogy "hé, bocs, haver, amúgy van egy x éves fiad!" ? -néz rám mérgesen és csalódottan. Még sosem láttam így, és bevallom, fáj, hogy miattam kell így látnom őt. Letelepszem mellé, persze távolság van köztünk bőven, de felé fordulok és ő is felém. 

- Tudod, Adam...nagyon jól ismersz, ebből látszik. Az a pillanat...na, igen. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha minden rendben lenne és úgy állsz ott mögöttem, mintha az apukája lennél, Adam! Csak akkor még nem tudhattad, hogy ez így is van. Hogy miért tettem? Azért, mert mikor  éjjel odamentem hozzád a lányokkal, hogy elmondjam, várandós vagyok egy ribanc nyitott ajtót helyetted. Sosem fogom ezt elfelejteni, Roberts! - sziszegem idegesen felé, mire elkerekedik a szeme. 

- Komolyan? -ugrik talpra és látom, hogy szemében még jobban izzik a düh.- Amiatt a kurva miatt nem tudhattam, egy hiba miatt-amit nem mellesleg életem végéig bánni fogok-nem tudhattam, hogy várandós vagy? Ráadásul tőlem. Ez őrület, te nőszemély! Megtudtam volna egyáltalán? Hogy lehetsz ennyire önző dög? Megtagadtad volna tőlem a kisfiamat, Morgan! - kiabál önmagán kívül. 

- Igen, Roberts? Szerinted nekem mennyire volt szar? Mennyire éreztem magam rosszul, összetörve mikor az a szajha nyitott ajtót helyetted? Azt hittem, minden rendben lehet - nevettem fel erőltetten-de én hülye, mindig a képzeletemre bízom magamat, ugye Adam? Mert én mindig álmodoztam a családunkról, a mindent elsöprő és örökké tartó szerelmünkről, de nekünk ez nem járt. Túl elcseszett szerelmünk és életünk volt-hullik le első könnycseppem, mire a fiú arca egy kicsit ellágyul és közelebb lép egy kicsit. 

- Az elcseszett életeink ellenére sikerült három csodát összehoznunk, Becca! De te önző módon eltitkoltad előlem a fiamat, akinek a születésénél sem lehettem jelen. Kijátszottál engem, a családod pedig tudom Scarlettől, hogy próbált rávenni, hogy mondd el nekem. Mi lett volna később? Aaron esetleg kérdez az apjáról, akinél nem mellesleg ott van a két nővére? Vagy mi, elmondanád? Komolyan, ennyi év után ennyit érdemlek? Tudod, hogy itt lettem volna-néz rám könnyes szemekkel és tudom, hogy ez most mindennél jobban fáj neki. 

- Ne hidd, hogy nekem nem fájt! Mikor megtudtam, hogy kisfiú...őszinte mondom, mindig arra gondoltam, hogy mi volt az álmod. Hogy valaki továbbviszi a nevedet. A te vezetéknevedet viseli, Adam! Hogy elmondtam volna? Hogy önző voltam? Igen, beismerem, óriási hibát követtem el, de nem tehettem mást. Elváltunk. A lányok ott voltak veled, és igen, megtudtad volna, de nem most, ezt beismerem. Előbb-utóbb tudtam, hogy rá fogsz jönni a tegnapi nap után, de nem hittem volna, hogy ilyen hamar. De tudod...ez nem csak neked, hanem nekem is fáj. Ugyanannyira. Mert a mai napig nem szüntelek meg szeretni a férfit, aki volt férjem. Aki mellett elképzeltem az életemet. Aki a mentsváram, a biztonságom volt. Ő nyújtotta nekem az élet örömeit tálcán, amit én boldogan fogadtam, de tudod mit? Ez mind álom marad már. Nem fogtad fel igazán, mi is a hűség- nézek rá sírva. 

Döbbenten pillant rám. Tudom, hogy nem számított erre, de tudnia kellett, mi nyomja a lelkemet, ha már őszinteség partit tartunk éppen. 

- Csak, hogy tudd, szeretlek, Becca! Mindig szerettelek, szeretlek és szeretni foglak! MINDIG, felfogtad? Életem szerelme vagy, a nagy Ő! Te vagy az életem napsugara, holdja, a gyermekeim édesanyja, az álmom, te vagy a nőm. Nem a feleségem, a nőm. Aki mindig mellettem állt és mellettem állt volna, TUDOM! Tudom, hogy elcsesztem, oké? De azt tudod, hogy beitalozott előtte a szajha? Hogy a szívemet azóta minden nap mardossa a bűntudat? Hogy ránézek a lányokra és szó szerint fáj a hiányod? Tegnap nekem is ugyanilyen érzésem volt, csak hogy tudd... De Becca! Sosem fordítottam volna hátat nektek. SOHA! Mert a családom vagytok, akik az elsők az életemben. Mindig és örökké, érted? Ezt jelentitek nekem? De most a szívem összetört és fáj, Becca! Fáj itt bent, érted? Mert emberben nem csalódtam még akkorát, mint most benned, Becca Emma Roberts! -ezzel a mondattal ott hagyott engem és a házat is, na meg az összetört szívemet, ami ég a bűntudattól...