Sweet Creature [ H.S. ] (BEFEJEZETLEN)

Season 2; Chapter 2

1 héttel később

Az az egy hét, amit a kórházban töltöttem Harryvel, rohamosan elszaladt.
Minden egyes gondolatunk a babák körül forogtak, és már nagyon vártuk hogy megszülessenek, annak ellenére, hogy még borzasztóan messze volt a születésük időpontja.

Egy újabb gondolatmenetemből Harry rántott ki, immár az otthonunkban, amikor is ráhajtotta a fejét a hasamra, ami még nem akart annyira növekedni, de egy picit látszott már, ha jobban megfigyeltük.

-Baba?-suttogott a vőlegényem.

-Igen Harry?

-Mit szólnál ahhoz ha bemutatnálak a szüleimnek? Mostmár tényleg itt az ideje, és meg is hívtak magukhoz.- mondta teljesen spontán, mire kikerekedtek a szemeim. Meg kell ismernem Harry szüleit! Mi van ha az anyja egy boszorkány? És ha meg akarnak majd ölni? Ezek, és ilyenféle gondolatok ezrei bombázák elmémet. Aggódtam, de igaza volt Harrynek abban, hogy itt az ideje. -Baba nem kell félned. Nagyon szeretnek.- mintha csak a fejembe látott volna.

-Mikor indulunk?-sóhajtottam mosolyogva. Imádtam hogy tudta mindig, hogy mire gondolok.

-Holnap szerettem volna.-újabb sokk..

-Holnap?! Harry az mindjárt itt van!- fújtattam idegesen, egyben izgatottan.

- Lehet későn szóltam, ugye? - néz rám bűnbánóan.

- Egy picit Hazz, csak egy icipicit. És mikor indulunk holnap? Meddig maradunk? Uhm... sütnöm is kéne valami sütit, nem illik csak így beállítani.

- De... Rhea. Nem szabad megerőltetned magad. Hisz, veszélyeztetett terhes vagy. Nem történhet veletek semmi, én azt nem élném túl... - egyszerűen meghatódtam az aggódó és féltő szavaitól, könnyek gyűltek a szemembe. Igazából foghatnám ezt az egészt a hormonokra is, de valószínűleg akkor is meghatódtam volna, ha nem lennék ilyen helyzetben - Nyuszi... valami rosszat mondtam?

- Istenem, dehogy Harry. Csupán meghatódtam, viszont szerintem ez az elkövetkezendő napokban, hetekben gyakori lesz, szóval készülj fel az érzékeny, sírós, a féltékeny, hisztis és a dühöngő, ordibálós énemre is - a monológom végén hátra hajtotta a fejét, a kanapé háttámlájára és felnevetett mély hangján, ami miatt még most is képes volt kirázni a hideg, amit a vőlegényem is meglátott.

- Baba fázol? Tekerjem feljebb a fűtést? Ugye nem leszel beteg? Nem vagy lázas? Fáj valamid? Rosszul érzed magad?

- Harold Edward Styles, semmi bajom. Miattad rázott ki a hideg, te barom.

- De te szereted ezt a barmot - mosolyodott el kacéran - egyébként, pedig imádom, hogy még mindig ilyen hatással vagyok rád - simított végig hosszú ujjaival, a libabőrös, csupasz karomon - imádom, hogy ahányszor hozzád érek, a szíved hevesen kezd el verni - kezét a szívemre helyezte, hogy érezhesse mellkasomon keresztül, a vad, dübörgő tempót, amit az engem éltető szerv diktált - imádom, sőt... egyenesen madarat lehetne velem fogatni, a tudattól, hogy ott növekszik a pocakodban két kisbaba. A Mi kisbabáink. - a kezét, ami eddig a szívemen pihent, most levezette a kissé dudorodó hasamra, és ott kezdett el simogatni. A pocakom mérete nem volt túl szembe tünő, ha egy idegent megkérdeztünk volna, hamarabb mondta volna azt, hogy felszedtem pár kilót és ez meglátszik a hasamon, mint, hogy terhes vagyok. - Nagyon-nagyon szeretlek Rhea - monológja megfelelő lezárásaként, apró puszikat hagyott a hasamon és az arcomon, majd a szeretet áradatot egy szerlmes csókkal zárta le, aminek hatására pillangók keltek életre a gyomromban, a szívem pedig még hevesebben kezdett el verni.