Sweet Creature [ H.S. ] (BEFEJEZETLEN)

Chapter 25 [ 1st Season's Epilogue]

"Rhea. Én... én meg tudom magyarázni..."

Megálltam a pakolással, és a férfi arcát kezdtem idegesen fürkészni, miközben arra törekedtem, hogy még véletlenül se sírjam el magam.

-Mégis mit Harry? Nem elég az hogy egy ribanccal álmodsz, még díjazod is amit álmodban "csinált"...-mutattam macskakörmöt a levegőbe, majd miuán sóhajtottam, folytattam mondandómat.- tudod mit Harry? Menj a francba.- álltam fel, hogy bevonulhassak a fürdőbe, és felvehessem az aznapi ruhámat, mire Harry visszarántott.

-Rhea...Kérlek.- suttogott, majd mikor ránéztem, láttam, hogy sír. Tudtam, hogy erősnek kell maradnom ahhoz, hogy ne dőljek be neki, ezért karjaimat kirántottam kezei fogságából, és gyorsan beslisszoltam a fürdőbe, ahol be is zártam magam, hogy Harry még véletlenül se zaklasson.

Hát...kár volt.

Körülbelül fél óra után, kiléptem a fürdőszobából, majd mikor lementem a nappaliba, Harry hűlt helyét találtam. Gondoltam, hogyha ő elment, nekem nem kell, így lehuppantam a nappaliban elhelyezett kanapéra, és bekapcsoltam a tv-t, ahol éppen a híradó ment.

-"Az autópályán frontálisan ütközött egy fekete Range Rover és egy kamion, majd az ütközés után a Range Rover az árokba zuhant, ahol a sofőr életét vesztette. A mentősöknek sikerült újraéleszteni, így most a megyei kórház intenzív osztályára szállították. A kamionsofőrnek nem lett semmi komoly baja. További hírekért nézzenek minket este 8-kor!- és ezután bevágtak egy képet, ahol a Range Rover rendszámtáblája pihent az árokban, messze-messze az autótól.

Néztem, de nem tudtam, hogy honnan ilyen ismerős. Aztán beugrott. Hirtelen, patakokban kezdtek folyni szememből a sós könnyek, és azt éreztem, hogy elnyel a föld, és többé már nem létezem. Majdnem meghalt. Miattam.

Egy szempillantás alatt öltöztem fel, és pattantam be az autómba, hogy életem szerelmét élni láthassam, és megnyugodjak. Tudtam, hogy a bűntudatom és a fájdalmam nem fog enyhülni, de mégis csak az életem egyetlen értelméről volt szó! Bármit megtettem volna érte...és neki is.

Ahogy odaértem a Megyei kórház elé, szélsebesen vágtattam be a portára, ahol is egy tipik plázacica volt a "portás" (fogalmam sincs hogyan is hívják ezt- szerk.)

-Jónapot! Nem tudja, merre van Harry Styles?-remegtem az idegtől.

-De, tudom.- csorgott a nyála, mire legszívesebben fejenütöttem volna. Miután abbahagyta az álmodozást, rámnézett, és unott fejjel intézte felém válaszát.-ki maga neki?

Engem egy pillanat alatt fogott el a féltékenység, így a válaszom, ha akkor még vicces is volt számomra, jogos volt.

- Harry Styles felesége vagyok.- mosolyogtam a picsára, akinek arcára megdöbbenés, undor és irígység egyvelege ült ki. Fiatal ribi.

-A...az intenzív osztályon van, de..de oda maga nem me..mehet be.-mekegett a meglepettségtől, mire én egyre idegesebb lettem.

-Miért nem?- emeltem fel a hangom, de erre már nem érkezett válasz.

Szó nélkül rohantam be az intenzív osztályra, ahol megannyi orvos és nővér próbált visszatartani, de én mindegyiken átverekedtem magam. Csak látnom kellett. Csak tudnom, hogy él, és élni is fog.
Rohantam volna tovább, mikor az egyik üvegen át megláttam Harryt. A lábaim a földbe gyökereztek, és összerogytam. Csak ott sírtam, a semmi közepén, körülöttem egy rakás orvossal.

-Ezt akarta látni!? Mire volt jó ez kisasszony?-segített fel egy középkorú férfi, aki a legnormálisabb volt "üldözőim" közül.- jöjjön velem. Kérem.- kezdett el húzni a kijárat felé.

Mikor kiértünk, megállt előttem, és letörölte a könnyeket arcomról(?)

-Kisasszony..figyeljen rám. Én vagyok az az orvos, aki a férjét ellátta.- figyelt rám, mikor én teljesen meglepődtem.

-Honnan tudja, hogy a felesége vagyok?

- Amikor kiértünk a helyszínre, az úr azt mondta, hogy mondjuk meg a feleségének hogy szereti magát. Elmondta a nevét is, és előhúzott egy képet magáról ami a zsebében volt, Rhea.- majd miután kiejtette eme szavakat ajkain, szemeimből újra patakként kezdtek folyni a könnyek. Ezt nem hiszem el.

-Mi..Mikor kerül ki az intenzívről?..-sírtam tovább.

-Egy hét múlva, ha minden jól megy már áthelyezik egy kórterembe.

-És én addig nem is láthatom?- törölgettem könnyeimet.

-Sajnálom, de nem. Pihenjen, vegyen ki szabadságot, és 1 hét múlva jöjjön vissza.- fogta meg vállaimat, majd magához is húzott,
egy erőt adó ölelésre, amit szomorúan mégis hálásan viszonoztam.- ne okolja magát.-suttogta fülembe, mintha csak a fejembe látott volna.- nem tehet semmiről.

Miután elengedtük egymást, hazafelé vettem az irányt, majd mikor hazaértem a közös házunkba, csak lecsúsztam a bejárati ajtón, és néztem ki a fejemből.
Nem voltam a legjobban.
Látni a megsebzett arcát, testét, és hogy mindenféle műszerek, csövek veszik körül... a szívem millió darabjára szakadt akkor.
Tudtam, hogy mindez miattam történt....

1 hét múlva...

1 hét alatt, egy percet sem aludtam. Úgy néztem ki, mint egy halott.
Nem ettem semmit, minden nap csak ültem a kanapén, és meredtem magam elé, üveges tekintettel. Minden perc fájt. És az idő is borzasztó lassan telt.

Már éppen készülődtem a kórhàzba, hogy láthassam Harryt, mikor megcsörrent a telefonom.
A telefon kijelzőjén a doki neve volt, aki aznap adta meg a számát, mikor elmondta, hogy mikor kell visszamennem a kórházba.
Boldogan vettem fel, ugyanis azt gondoltam, hogy szól, hogy mehetek...

- Jónapot kisasszony.- lehetett hallani a hangján, hogy alig bírja elfojtani sírásàt.
Pedig egy férfiről volt szó. Gondoltam, valami kisebb baj történt valakivel, amit ő kudarcként élt meg.

-Jónapot doki! Mehetek?- csilingelt hangom a boldogságtól, mire a vonal túlsó oldalán, csak egy sóhajtást hallottam.

- Ne..ne haragudjon.- kezdett zokogni, mire először nem értettem, hogy miért kéne haragudnom.

-Miért doki?

- A férje ma délelőtt elhunyt. Mélységesen sajnálom kisasszony...

Vége (az első évadnak)

R&P❤️

Ui: Ne nyírjatok ki minket♥