Age-restricted love

Prológus

Néha, mikor egyedül vagyok, kinézek az ablakon és elmélkedek. Hogy milyen lehet odakint, hogy mi vár rám ha elhagyhatom a ketrecem. Csak nézem, ahogyan a szél meglebegteti a fák ágait, a madarakat ahogy szabadon szállnak. Én is szeretnék velük repülni. Szeretném érezni ahogyan a hűvös szellő a szárnyaim alá kap és elrepít egészen Londonig. Szeretném magamon érezni a szabadság illatát. De már nem kell sokat várnom. Nemsokára kiszabadulok innen.

Ez a történet egy 19 éves lányról szól, akit beadtak egy leányotthonba, és bezártságra van ítélve. Tanulnia kell amíg vért nem izzad, majd dolgoznia látástól-vakulásig. De van valami jó is az életében. A nyelvtanára. A lányt Katynek hívják és a történet rólam szól.

2050-et írunk, és mi vagyunk a föld számára az utánpótlás. A nevelők azt akarják, hogy itt maradjunk és tanítsuk az embereket. Mára a világból kihalt az udvariasság és az intelligencia. Nekünk lenne az a feladatunk, hogy mindezt vissza csempésszük az emberekbe. Ez a kötelességünk, erre vagyunk ítélve. Elvárják, hogy ebben az országban öregedjünk meg. De miért?

Fél év múlva, mikor kiteszem a lábam a kapun, végre csak az álmaimnak élhetek. Végre vele lehetek. Végre bevallhatom neki, hogy mit érzek. Végre szabad leszek.

Az érzéseimről senki nem tud. Soha senki nem fogja meg tudni. Csak ő. Mielőtt elhagyom ezt a börtönt, elmondok neki mindent. Aztán elindulok a nagyvilágba és vissza sem jövök erre a szörnyű helyre.

Ha a lakhelyről kéne beszélnem, talán úgy éreznétek mintha egy esős és viharos napon kéne végig futni a maratont.

Az egész hely, egy hatalmas, régi kastély. Ha kívülről ránéz valaki, inkább egy horror film forgatási helyszíne jutna eszébe, mint egy látszólag tökéletes leányotthon. Hatalmas fák, száraz bokrok és egy kis mocsaras tó tartja távol az emberek kíváncsi szemeit. De tulajdonképpen belülről sem jobb. Minden szürke. A falak, a bútorok többsége, a képek. Ha kinézek az ablakon, még az ég is szürke. Rengeteget esik és ez még nyomasztóbbá teszi az egészet.

Nem látni mást, csak a sötétséget...