Exo One Shots [Szünetel]

Ha szeretsz... [4]

Sehun

Féltem, remegtem nem akartam, hogy ide jöjjön és elmondja, miszerint talált egy kiegyensúlyozott nőt, aki főz, mos, takarít rá, és habár még nem biztosak az érzései felé inkább vele marad, mint egy gimnazista gyerekkel, aki a jólétbe nem tanulta meg ezeket. Akinek egész életében ki volt nyalva a segge, és azt tett jóformán, amit akart.

Megráztam a fejem és visszatettem a könnyeimmel átitatott párnára, utáltam mindent magam körül, szerettem volna megszűnni létezni. Nem akartam azt, hogy ki legyen mondva a vége. Kopogott, de én makacsul a hátamat mutattam neki, nem fordultam meg, nem engedtem be, nem akartam a búcsút.

Zsibbadni kezdett a vállam, így muszáj voltam megfordulni a másik oldalamra, de bár ne tettem volna. Láttam a szemeit, láttam a könnyáztatott arcát, éreztem belőle áradni a fájdalmat, de nem akartam beengedni. Elhitettem magammal, hogy nincs rá szükségem, megoldom a bajaimat egyedül, nem érdekel, miszerint a szívem teljesen szétomlott atomjaira. Nem akart érdekelni! Az eszem diktált, hagynom kellett elmenni, el kellett felejtenem, de a szívem előre tőrt, egészen a nyelőcsövembe, mikor a térdére ereszkedve neki döntötte a homlokát az üvegnek. Rázkódtak a vállai, a hátán pólója vizes volt, ujjai kitartóan kopogtak valami érthetetlen ütemet. Ott feladtam, mintha elégett volna a gyújtó zsinórom, azonnal felpattantam, és nagy léptekkel mentem az ajtóhoz, hogy feltépjem azt. A csípős szél abban a pillanatban az arcomba csapódott, kissé megremegve guggoltam le és vezettem kezem Chanyeol reszkető vállára, ő rám emelte a szemeit, majd minden előzmény nélkül nyakamba simította a kezeit, és erőszakosan nyomta már kihűlt ajkait az enyémre.

Éreztem a kétségbeesést rajta, ahogy azt is, hogy a biztonságérzet végig söpör rajtam, a fenekemre huppanva öleltem át és minden erőmmel húztam magamhoz őt. Nem hallottam semmit, sem az esőcseppeket, melyek egyre gyakrabban pottyantak a parkettára, sem a heves levegővételeket, nekem akkor, csak az volt a fontos, hogy Chanyeol az ajkaimat ostromolta olyan érzelmekkel, melyekkel mindig is tette. Szeretett, én szerettem és képtelen lettem volna neki azt mondani, hogy menjen el. Ha el is megy innen, velem, kézen fogva, nem fogom elengedni, hogy még egyszer ilyen szituációba kerüljünk.

- Sajnálom - motyogta ajkaimra, majd átölelve nyakába húzta felforrósodott arcomat. Az illata belekúszott az orromba, mire én jólesően felsóhajtottam, majd nyomtam egy pillangócsókot bőrére.

- Miért jöttél? - húzódtam el tőle, megpróbáltam visszatartani a feltörő könnyeimet, de valahogy nem akart sikerülni. Szemeimet ellepte a könnyfátyol, arcát kezdtem el elemezni, tudni akartam változott-e azóta, hogy nem találkoztunk, de ahogy végig vezettem tekintetem megnyugodtam, ugyanolyan szép hamvas volt a bőre, az ajkai továbbra is kissé duzzadtak voltak, illetve a szemei sem vesztették el azt a fényt, ami mindig ott lakozott íriszeiben.

- Érted - apró mosoly bújt meg ajkai szegletében, majd elválva tőlem az ajtóhoz lépve becsukta azt. Szívem heves dobogása nyomta el a sípolást fülemben, majd a meleg érzésre felpillantottam rá. Hatalmas tenyerét hajamba vezette, játékosan borzolta össze azt, végül arcomra simítva ujjait lassan vezette végig hüvelykujját alsó ajkamon.

Nem szólalt meg, ami bár kicsit zavart elég volt vágyakozó szemeibe pillantanom és felnyomtam magam a földről, hangosan kiengedve a benn rekedt levegőmet csúsztattam kezem a nyakába, hogy aztán teljesen hozzá simulva érezhessem őt. Bár a ruhája teljesen átázott az eső miatt, nem vacogott, nem nyafogott, hogy fázik, csak erősen kapott a derekamra, hogy aztán vállamra nyomjon egy forró csókot és beleszuszogjon bőrömbe.

- Feküdjünk le, hajnalban pedig, szépen itt hagyjuk ezt az egész kócerájt. Oké? – simította ujjait végig gerincem mentén, hogy aztán óvatosan a pólóm alá másszon. Tettére vágyakozón sóhajtottam fel, felnyitottam a szemeimet, és elmosolyodva túrtam vizes tincseibe.