Exo One Shots [Szünetel]

Keserű likőr [ChanSoo]

Szívek lassú dobbanása, érzéki csókok, szerelmes pillantások. A Nap óvatos lenyugvása, a horizont felfedezése és persze az elmaradhatatlan csodálatos égbolt, amely pasztell rózsaszín, vörös és halványkék színekben játszadozott. Két fiú, akik elégedett mosollyal az arcukon próbáltak kiszabadulni a világmindenség problémája alól. Az a szó, mely ott csüngött a felduzzadt, nyáltól csillogó ajkakon, kimondatlanok voltak, mindketten tudták miről van szó, mégsem említette senki sem. Értelmetlennek tartották, hisz minek kimondani, ha tettekkel lehet helyettesíteni mindent? Együtt voltak, bíztak egymásban, több nem is kellett. Apró érintések, felhevült bőr és zihálás, náluk ezt jelentette a szerelem. Chanyeol csillogó szemekkel figyelte az előtte álló párját, szívük különös dobogása és párja háta mögött elterülő város hangjai töltötték be a köztük húzódó feszült levegőt. Lehetetlennek érezte, úgy gondolta semmi realitás nincs abban, hogy ők ketten, akkor, ott legyenek, elvégre Kyungsoonak otthon lenne a helye, a laptop felett görnyedve beadandót írva, ehelyett ő ott állt előtte, mert Chanyeolnak szüksége volt rá.

„Itt vagyok melletted" suttogta a kisebb. Hangja megremegett, ajkai sírásra álltak, mert tudta: holnap már nem lesz, vége lesz.

Kyungsoo sosem gondolta, hogy valaha is lesz egy olyan ember, aki megérinti a szívét, azt a hideg, berozsdásodott ketyegőt, mint amilyen az övé is volt. Barátok voltak... Milyen távolinak is tűnik, pedig alig egy éve történt, mikor a másik feltűnt az egyetemen, és megkérdezte merre találja a zenetermet. A kicsi nem tudott hirtelen válaszolni, összeszaladt a nyál a szájában, a magas látványa miatt, majd szíve megdobbant a mély orgánum által. Szemeiben a fény, mely már kihalni látszott felragyogott, bár másik nem sejtett ebből semmit. Miért is tette volna? Nem ismerték egymást, nem tudtak egymásról semmit.

Kyungsoo remegő hanggal, csak annyit motyogott a másiknak, hogy a másodikon jobbra, majd magához szorította a lapokon lévő jegyzeteit és elszaladt. Chanyeol már akkor érzett valamit a másik iránt.

„Ne sírj! Ne menj! Ne hagyj magamra!"

Könyörgő szavak voltak ezek. Chanyeol bánatos mosolyra húzta ajkait, majd közelebb lépve a fekete hajúhoz, lassan csúsztatta tenyerét a sós cseppekkel áztatott arcra. Kyungsoo lábai megremegtek, torkába szorító gombóc csúszott, és hátra lépett egyet. Nem akarta az utolsót, nem akarta, hogy így legyen vége. Háta a kerítésnek nyomódott, hiába akart hátrálni nem tudott, hiába húzta el a fejét párja szerető érintése elől ő akkor is ott ragadt, a kerítésnek nyomva, potyogó könnyekkel.

Ki akarta mondani, ott parázslott ajkain a szó, de szerelme megakadályozta. Chanyeol két tenyerébe fogta a másik arcát, majd egy gyors mozdulattal nyomta ajkaikat össze. A kicsi egyik kezével megkapaszkodott a háta mögött húzódó vasba, míg szemeit összeszorította. Felzokogott, égette a szívét minden egyes közösen eltöltött pillanat. Kések tömkelege indult meg a ketyegője felé és ő hagyta. Hagyta, hogy teljesen szétessen szerelmes mivolta.

Chanyeol mindeközben sírni kezdett. Szemei nyitva voltak, és csak gyönyörködött. Meglátta a szépet a pillanatban. Párja háta mögött ott volt a zsibogó város, amit megvilágított a Nap lemenő, gyér fénye. Várt, várt arra, hogy Kyungsoo viszonozza a csókot, óráknak tűnő másodpercekig csak tartotta parázsló ajkát a másikén, de az nem válaszolt. Mintha egy halott rózsaszálba próbált volna életet lehelni, minden reményével. A kicsi egyre erősebben ellenkezett önmagával, harcot vívott az esze és a szíve, vissza akart csókolni, de szerette volna, ha inkább ez az egész meg sem történik, de Chanyeol túl kitartó volt. És Kyungsoo szíve győzött.

A másik kabátjába markolt, szinte tépte az anyagot, míg ajkaival heves játékba kezdett. Agyuk kikapcsolt, csak egymásnak léteztek, nem zavarta meg őket senki és semmi. Szívük egy ritmusra dobbant, egymás elől kapkodták a levegő és győzni akartak. Míg Kyungsoo ujjai erőszakosan martak a másik mélybarna tincseibe, Chanyeol, a kicsi fenekébe markolt és enyhén elmosolyodva rántotta magához. Ajkaik cuppogása kínosan keveredett a zajokkal, mégis mindkettejük beleszeretett a pillanatba, azt akarták, hogy így maradjanak örökké. Egymás mellett, csókolva a másikat, mintha nem lenne holnap.

Hisz számukra nem is volt.

„Szeretlek" halk szó vágta ketté a köztük beállt csendet. Csak nézték egymást már egy jó ideje, mikor Chanyeol ajkai között óvatosan, de igen érthetően kicsúszott az az egy szava, tömör mondat. Szemeit kissé elnyitotta ő maga is meglepődött, hogy annyi idő után kimondta, pont akkor. Az utolsó estéjükön. A fekete hajú kínosan elmosolyodott, szív alakú, nyálas ajkaiba beleharapott, majd pipiskedve a magasabb nyakába karolt. Meg akarta csókolni, újra és újra, de nem lehetett. El kellett engednie, hiába döfködte késsel a saját szívét tudta. Mert Kyungsoo mindig jobban tartotta magát, mint a másik. Utoljára mosolygott rá a szerelmére, utoljára csókolta meg, utoljára voltak együtt, mert Ő elment, lezárta magában a kapcsolatot, mert muszáj volt.

Egyedül, csendesen lépkedett az enyhén vizes fűben, ajkain a ki nem mondott szóval, ami olyan rossz érzést keltett, akár a keserű likőr. Égetett, fájt, rossz volt, de elviselte, mert úgy érezte ezt kell tennie, mert a sors ezt hozta, mert a szív helyett az ész diktált.

/ÉLEK!!!!! Életemben talán először írok ilyet, de kérlet titeket, hogy nézzétek el nekem, ha nagyon rossz. Most írtam két és fél hónap kimaradás után elsőre, illetve külső szemszögből is nagyon hosszú idő után elsőre. Örülnék neki, ha hagynátok magatok után valami nyomot, mert a kihagyásom oka abban is rejlik :/ Köszönök minden eddigit! ♥/