A legendás farkasok /BTS ff./

3.A repülőút

*Laura szemszöge*

A repülőtérre tartunk egy taxival, amivel már 10 perce megyünk. A sofőr megált a reptér elött, Akira kifizette és a csomagjainkkal elindultunk elkérni az előre megrendelt jegyeket. Miután meglettek a jegyek a futószalagra fel raktuk pogyászunkat és vártuk a kapu nyitását, ami a gépre vezetett.

-Akira. Mit fogunk csinálni Koreában?-kérdezte nővérétől Kira.

-Már beszéltem a Mondgomery családdal mi történt. Azt mondták, kapunk egy házat és nem kell emiatt aggódnunk. Ja és ki is fognak elénk jönni a reptérre.- mesélte a lány unottan.

Kirával össze néztem. Mi ez a beszéd stílus Akirának? Utoljára 10 évvel ezelőtt hallottam így beszélni, amikor Ildikó nénikénket egy vadász megölte. Akkor szemilyiség változása is volt, addig amíg meg nem találta a vadászt és meg nem ölte bosszúból. Egy kicsit aggódom vele kapcsolatban, de nem csak én. Látom Kirán is az aggodalmat. Egyszerre néztünk a legidősebbre, aki értetlenül nézte aggodalmas arc kifejezésünket.

-Most meg mi bajotok lett hírtelen?-vonta fel egyik szemöldökét.

-Ugye minden oké? Nem érzed magad egy kicsit furán?-kérdeztem tőle.

-Persze és nem érzem furán magam.- felelt kérdésemre nagyon komolyan.

Mondani akartam volna neki, hogy ez nem igaz, de közbeszolt a hangszórókból egy nő. Az utasokhoz szólt, akik Seoul-ba tartanak menjenek az 5-ös kapuhoz, mert kezdetét veszi a beszálás. Felszáltunk a repülőre és helyet foglaltunk. Én az ablaknál, Kira középen és Akira pedig kívülre ült. Egy 10 perc múlva egy női utaskisérő az utasokat megkérte, az elektromos készülékek kikapcsolására és hogy csatolják be biztonsági öveiket. Mindenki az utasításokat követte. Nagyon boldog és egyben szomorú voltam. Boldog azért, mert végre Koreába mehetek és újra láthatom Aria -t. Szomorú pedig azért, mert csak mi hárman maradtunk életben és itt hagyuk szülő földünket talán örökre.

Felszállás után, pár óra elteltével elkezdtünk UNO-val játszani Kirával. Zene hallgatás mellet (de persze fülessel) nagyon jól szórakoztunk a bénázásaim miadt. Tudni illik rólam, nem vagyok valami jó ebben a kártyajátékban. Mikor már vagy a huszadik kört játszva ismét veszítettem, feladtam és inkább a felfőket keztem nézegetni. Egy félpillantást vetettem a legidősebbre, aki csendben egy számomra ismeretlen könyvet olvasott.
Biztos a könyvtárunk egyik könyve. Ha a vadászok rá is bukkanának a titkos könyvtárra, nem találhatják meg a legfontosabb köteteket, mert magunkkal hoztuk őket. Hogy mégis hogy sikerült elhozni őket? A bunkerba rejtettük el őket, amikor kész lett az építése.
Miközben olvasott a nyakában lógó nagy könycsepp alakú "vaskalitkába" zárt holdkövet piszkálgatta.

Nekünk is van ehez hasonló nyakékünk. Az enyém egy kis liliomot ábrázol, Kiráé pedig egy nagyobbacska szív formájút.

Fontos szerepe van a holdkőnek. A kövek az erőnket egy kicsit visszafogja, mert a Tóth családnak igen nagy ereje van. Nem csak különleges képeségünk van, de még némi mágiát is tudunk használni. A kristályok kék fényben pompáznak, mikor bármilyen erőt is használunk. Sötét mágiát, átkot nem használhatunk önös célokra vagy kényszerből. Kárt tehet a testben és a kristályt megfertőzi gonoszsággal és más árnyalatra válik, de a kő más miatt is sötétebb színű lehet.

-Mit bámulsz? Kezdesz idegesíteni.- gondolataimból Akira zökkentett ki. Észre se vettem, annyira elbambultam hogy Akirát bámulom egy jó ideje.

-B-bocsánat,csak egy kicsit elgondolkodtam.-motyogtam a szemébe nézve. Egy kicsit meglepődtem a kijelentésén.

-És mégis min gondolkodtál el annyira? Ha?-hajolt át egy kicsit húga felett,aki már javában húzta a lóbőrt.

-Csak azon, vissza térhetünk-e valaha ide.-halkult el a hangom.

-Ne aggódj, vissza térünk majd ha ennek az egésznek vége.-jelentette ki miközben az egyik kezét a fejemre rakta és megsimogatott.

Én csak bólintottam és amikor a lány vissza ült eredeti helyzetébe, követtem uncsim példáját és elaludtam.

*Akira szemszöge*

Egy kis idő elteltével rápillantottam a két lányra akik már javában aludtak. A látványra egy fél oldalas mosoly szökött fel arcomra. Olyan békésen aludtak mintha nem történt volna semmi baj. A kezembe tartott könyvet ismét olvasni keztem, a kötet vadászokról szól. Elkezdtem olvasni annak érdekében, hogy megtudhassak többet róluk. A könyv szerint a vadászokat, boszorkányok mágia segítségével több erőt és néhány mágikus tárgy használatával a rossz szándékú természet feletti lények írtására választották ki őket. Volt egy vadász aki ezt a rendszert felborítva háborúkat indított minden lény ellen. Néhány fajt teljesen ki írtottak, de valamelyik fajt a kihalás szélére sodortak. Köztük a vámpírokat, vérfarkasokat, sárkányokat, tündéreket és boszorkányokat. Igen ellenük fordultak azzal az indokkal, hogy ők is pont olyanok mint bármelyik gonosz lény.

Az ő számuk egyre nő, a miénk csökken és ezt valahogy meg kell akadályoznom!-gondoltam magamban. El tettem a könyvet a magunkkal hozott hátizsákba és gondolkodni keztem.

Ha meg is találják a könyvtárat és meg tudják, hogy nem egy sima vérfarkas "klánnal" végeztek, nagy valószínüséggel követni fognak minket. Amikor megérkeztünk Seoul-ba, meg kell változtatnunk a személyi azonosságunkat és egy kicsit a külsönket annak érdekében, hogy rejtett legyen igazi személyünk! Még a gondolattól is felfordul a gyomrom a vadászok elől rejtőzködéstől. Muszály lesz a lányokat megvédenem már csak ők maradtak nekem és ha megint találkozunk azokkal a rohadt vadászokkal kicsinálom őket egytől egyik!

Hirtelen a melletem ülő megfogta a karomat és álmában valamit motyogott. Így vettem észre, hogy a szemem vörösen világít úgy tünik a drága hugom még álmában is ügyel rám. A szemem ismét kék lett és szerencsére senki sem látta meg a sötét miatt, mert már elég későre járt az idő. Nagy csend lepte el a gépet ami nyugtató volt számomra így engem is elnyomott az álom.

Elnézést kérek a késés miadt!😳😳 Remélem azért tetszett ez a rész nektek és ígérem hamarosan hozom a kövi rész!!!😁😁