A legendás farkasok /BTS ff./

23. Álmok tengere

Hírtelen kipattantak szemeim és a lendülettel együtt felültem. Levegő után kapkodva próbáltam lenyugtatni magamat és jobb kezemet szorosan szorítottam mellkasomhoz. Ahogy egyre csillapodott hevesen verdeső szívem, volt időm megfigyelnem hol is vagyok. Túlzottan is az ismerős mező közepén ültem, amit az erdő ölelt körül. A nap már lemenőben sütkérezett a horizonton, a fák ágai alig láthatóan lengedeztek az esti hűvös fuvallattól. A körülöttem lévő virágok szirmai összezárultak ezzel megvédve pollenjeiket a nem kívánatos éjszakai rovaroktól vagy egy közelgő esőzéstől. A madarak vidám énekét lassan felváltotta a jól ismert tücsök és szöcskék ciripelése. Az erdő lakói pedig szép lassan előjöttek rejtekükből, amint az égbolt sötét leplével együtt kerültek elő a ragyogó csillagok. Olyan ismerősnek és békésnek látszott minden. Az eddig mellkasomhoz szorított kezemet ölembe ejtettem, amiben egy nyitott könyv kemény burkolatának koppant. Szemöldököm ráncolva szemléltem meg jobban a tárgyat. Amint felfogtam milyen könyv tulajdonában is vagyok kikerekedtek szemeim. Nagy kacifántos betűkkel volt belevésve a „Jóslatok könyve” felirat. Gyerek koromban láttam utoljára mielőtt megtörtént az ember rablásos incidens.

-Miért van ez nálam és hogy kerültem az edző helyünkre?- emeltem meg a nagy könyvet, de amint meghallottam saját hangomat elejtettem azt és kezemet torkomra kaptam.

Hangom a megszokottnál is magasabb és halkabb volt. Magam elé emeltem mindkét kezem, amik most aprók és törékenynek látszottak. Ez nem lehet. Jobban megnéztem magam és érthetetlenül tápászkodtam fel a fűről. Össze mentem, pontosabban abban az öt éves alakomban voltam, mint amikor ez megtörtént. Egy fehér kis ruhácska takarta testemet és egy pár szintén fehér balerina cipellővel. Nem értem. Mi folyik itt? Álmodtam volna az egészet? Egy rémálom? De annyira valóságos és megfogható volt az egész. Akkor nem találtak ránk a vadászok, nem ismertük meg a vámpír lányokat és a Bangtan Boys-t? Lehajolva felvettem a családi könyvtár egyik tartozékát és a tárgyal a kezemben házunk irányába kezdtem rohanni, reménykedve abban, hogy ez mind csak egy bugyuta álom volt. Az agyam megállás nélkül kattogott, mégis mi a valóság és mi az álom. Zavarodottan, de reménykedve szedtem kis lábaimat a fák között. Az erdő szélén megtorpanva kémleltem végig a nyugodt és békés házakat és annak lakóit. Egy reszketeg sóhaj hagyta el ajkaimat ennek láttán, ismét szaladni kezdtem az udvaron tartózkodó családomhoz. Fura érzés kerített hatalmába, ahogy egyre közeledtem hozzájuk. De csak akkor értette meg igazán miben más ez az egész pillanat, mikor már pár lépés választott el a célomtól. Ikerfelem és unokatestvérem velem ellentétben felnőttek ként beszélgettek egymással a tornácon ücsörögve Aria társaságában.

-Mi ez az egész?- zavarodtam jobban össze, s kezemből kicsúszott a könyv.

A nyomasztó csend ami rám telepedett, hírtelen egy női sikoly szakította meg. A hang irányába kaptam fejem, szörnyűség volt ami elém tárult. Ismét a mészárlást követhettem végig, hiába tenni akartam ellen, megvédeni a segítségért kiáltó lakosokat, a barátaimat, a falkámat, valamiért képtelen voltam használni képességeimet. Torkom leszorult, kezem remegett a tehetetlenségtől. Egy kezet éreztem meg sajátomon ami húzni kezdett magával. Felnéztem a kéz tulajdonosára miközben a lángok és a halottak között próbáltunk menekülni. Anya egy nyugtató mosolyt küldött felém miközben lepillantott arcomra és Kiráékat követtük valami menedéket keresve. Egyre csak beljebb és beljebb haladtunk az erdő sűrűjébe remélve, hogy biztonságban leszünk és nem találnak ránk. Kiáltozásokat hallottam mögöttünk, majd egy nagy dörrenést. Anya a földre zuhant engem is magával húzva.

-Anya!- remegett meg hangom, amint megláttam vérben úszó virág mintás blúzát.

-Nem lesz semmi bajom, csak menj!- mosolygott még mindig.