A Maffia árnyékában

23. Fejezet

Egy sebhelyes arc, egy piros kendő, egy gonosz mosoly. Egy kéz nyúlik felém, miközben egy mély gonosz nevetést hallok. Sikoltottam.

- Kate, kelljen fel, ez csak egy rossz álom. - Mr. Becker hangja térített vissza a valóságba. Magához húzott és ringatott, amíg a légzésem le nem lassult.

- Sajnálom - szipogtam - sajnálom ezt az egészet.

- Mondja, miért szökött el?

- Nem tudom. Sokat ittam, aztán megláttam azzal a lánnyal... - gyorsan hozzátettem - jó alkalomnak tartottam a szökést.

- Mondja, ennyire rosszul bánok magával? Ütöttem már meg valaha?

- Múltkor rácsapott a fenekemre...

- Kate...

- Nem, igaza van.

- Miért tette ezt?

- Csak haza akartam jutni. Hiányzik apa. Anyu halála óta csak ő van nekem. Több időt szerettem volna együtt lenni vele, mint nyamvadt egy nap egy hónapban. Már vagy 3 hete nem láttam ráadásul csak kétszer beszélhettem vele telefonon.

- És ezt miért nem mondta nekem el eddig? - éreztem, ahogy a teste megmerevedik.

- Mert maga megmondta, hogy mi a feltétel. Nem akartam rontani a helyzetemen.

- És maga szerint az a megoldás, hogy felelőtlenül fogja magát és elszökik egy teljesen idegen városban? Mondja nem gondolt abba bele, hogy milyen veszélyes ez? És mi lett volna, ha nem érkezek meg időben?

- Sokat ittam és nem gondolkodtam. Mérges is voltam magára, és akkor még jó ötletnek tűnt a szökés.

Mr. Becker nem mondott semmit. Simogatta a hajam. Megnyugtatóan hatott, ahogy a tusfürdőjének illata is. Azt hittem már elaludt, amikor megszólalt: - Hogy halt meg az édesanyja?

- Rákos volt, még csak 4 éves voltam. Aput én tartottam vissza az idegösszeroppanástól. Anya testvére is éveken át támogatott minket, őt tartottam második anyukámnak, de 12 éves koromban követte anyut. Szívbeteg volt Judi. Apuval egyedül maradtunk. Anyum szülei vannak csak életben, de ők messze laktak.

- Hogy érti azt, hogy laktak?

- Volt egy bisztrójuk, amit eladtak. A pénzből utazni kezdtek. – sóhajtottam. - Teljesen kibuktam rajtuk. Anyának az a bisztró volt a mindene. Az ő kezének nyomai vannak a falakon. Pincérnőként dolgozott ott és mindenki szerette. És most vége lett ennek. Mindig is az volt a vágyam, hogy a bisztró vezetését átvegyem, ezért is jelentkeztem kereskedelmi és vendéglátói szakra egyetemen.

- Mh... - nyújtózkodott egy nagyot.

- Mi ez a mh?

- Most már kezdem érteni maga és az édesapja kapcsolatát.

- Miért magának nincs jó kapcsolata az édesapjával?

- Nincs - komorodik el. - Tudja, nehezen tudok olyan embert tisztelni, aki megcsalta az édesanyámat, majd otthagyta egy garas nélkül.

Nem mertem megszólalni. Furdalt a kíváncsiság, mi is történt. Nem akartam közbeszólni, nehogy abbahagyja a beszédet. Jó ideje csendben hallgattunk, végül Mr. Becker megszólalt: - Édesanyámat 30 évvel ezelőtt ismerte meg. Szép asszony volt, aki egy bárban volt énekesnő. Apám azonnal beleszeretett és fél éven belül el is vette felségül. Két évre rá megszülettem. 10 éves voltam, amikor egy magániskolába beíratott, azt gondolta ott jó helyem lesz. Fél éven belül megcsalta édesanyámat és elhagyta egy másik nőért, akitől megszületett Tom. Anyámat a válásnál kisemmizte, egyedül a kutyát tarthatta meg. Én persze erről semmit sem tudtam. Ügyesen eltitkolták évekig. Apa rólam nem volt hajlandó lemondani, tudta, hogy egy nap átveszem a családi vállalkozást, ezért beíratott egy üzleti egyetemre. 25 évesen fejeztem be, de nem voltam hajlandó azonnal átvenni a vállalkozást. 3 évet Európában töltöttem, mire hazajöttem. Persze időközben megtudtam, hogy őt is megcsalta, ezért is viseli Tom édesanyja vezetéknevét. Mária haláláig tűrte a megaláztatást, hogy apa állandóan nőket vitt a közös házukba. Egyedül az volt a kívánsága, fia az ő nevét vegye fel.

- Sajnálom. Tom erről tud egyáltalán?

- Nem, semmit és nem is akarom, hogy megtudja. Tiszteli és szereti apját, ez tönkre tenné.

- Most már értem, hogy miért ilyen kemény és bunkó néha.

- Mit mondott maga az előbb? - emelte fel a hangját Mr. Becker.

- Hát a halláskárosodást már nem lehet erre fogni. - vontam meg a vállam.

Mr. Becker hírtelen megfogott és elkezdett csikizni. Nevetve rúgkapáltam. Könyörögtem neki, hagyja abba.

- Könyörgöm, fejezze be - csordult ki a könnyem a nevetéstől. - Inkább fenekeljen el, attól kevesebbet szenvedek.

- Miss. White, higgye el, szívesen elfenekelném, amiért, így megszökött, de tudom, azt csak élvezné.

- Mr. Becker maga meg minek néz engem?

- Ó Miss. White, sok mindennek nézem magát. - folytatta tovább a kínzásomat.

Sikerült megfognom egy párnát, elkezdtem vele püfölni, ekkor feladta, abbahagyta kínzásomat. Pár percig némán feküdtünk egymás mellett, mikor Mr. Becker hírtelen megszólalt: - Hazaengedem egy hétre, vasárnaptól vasárnapig, visszaadom a telefonját is.

- Köszönöm, Mr. Becker. - kezdtem el hálálkodni.

- De! - közelebb húzott magához. Megfogta a fejem és még közelebb emelte az övéhez. Újra megcsapott illata. A holdfény betüremkedett az ablakokon, így láthattam Mr. Becker arcát. Szeme ebben a fényben csodálatosan ragyogott. A szánk közel volt egymáséhoz. Borostája az államat csiklandozta. Éreztem, hogy a hajamat simogatja. Alig kaptam levegőt a közelségétől.

- Miss. White - szólalt meg újra - ne próbáljon még egyszer megszökni. Ha valami nem tetszik, szóljon nekem. Ha még egyszer ilyenen rajta kapom, nem leszek ilyen kegyes magával, megértette?

- Igen - suttogtam.