The Island /Jurassic Park ff./

Kilépve a biztonságból

Corin Fletchernek a torkán akadt a hangja.

Az ajtóval szemben állt, amikor az a valami ráugrott Kimre, majd belemélyesztve a karmát a lány mellkasába, felnyitotta azt. Végignézte, ahogy Milton meghal.

Corin szülei mindig óvták minden bajtól, sosem nézhetett akciófilmeket, vagy horrort. Megszabták számára az ideális meséket, ruhákat és belénevelték a helyes viselkedést. Drake-kel már nem ez volt a helyzet.

A fiú sosem ódzkodott a vértől, és nem hallgatott szüleikre.

Éppen ezért nem taglózta le annyira a látvány, mint Corint.

Mihelyst a lény lelépett, az idősebbik Fletcher Becky és Clint felé rohant, míg Brett Kim holtestét vette szemügyre. A lány pedig csak állt ott, ledermedve, azon gondolkodva, mit is látott az előbb.

Minek volt a tanúja. Látta a legjobb barátnőjét meghalni.

- Halott – jelentette be Harvey, miután levette a kezét a földön fekvő lány nyakáról.

Corin nagyot nyelve lépett közelebb azzal a céllal, hogy elbúcsúzik gyermekkori barátnőjétől, azonban egy szót sem tudott kinyögi.

Csak meredten bámulta a testet, amely egészen horrorisztikus hatást keltett. Mintha csak leöntötte volna magát ketchuppal, és mélyen aludna.

- Utahraptor – jegyezte meg Becky, a hóna alá csapva a tűzoltó készüléket – Másfél és két méter között ingadozik a magassága, hét méter hosszú, egy tonna. Theropoda...

- Használható információ? – vetette oda keserűen Corin, mikor megtalálta a hangját. Nem sokra megy Rebecca okoskodásával, ebben biztos volt.

- Csapatban vadásznak....

- Vagyis még több ilyen dög rohangál a fedélzeten... marha jó – horkant fel Drake.

- Beveszik a területet. Lesznek még többen is – sóhajtotta idegesen Calder – Oké, mondom, mi lesz...

- Csak azért, mert tudod, hogy milyen hájas egy állat, még nem te fogod osztogatni a parancsokat – vágott közbe haragosan Corin.

- Figyelj, Fletcher, úgy van a legtöbb esélyünk, ha olyanra hallgatunk, aki tudja, milyen az ellenség – okította Becky, amely, természetesen, nem tetszett Corinnak. Elvégre, hogy jön egy Calder ahhoz, hogy neki, egy Fletchernek, parancsolgasson?

- Maradj csak egy okostojás, a vezetést pedig olyanokra bízd, akik értenek is hozzá!

- Lányok – szólt figyelmeztetően Clint, azonban nemigen tulajdonítottak a fiú számára érdeklődést – Ne egymást marjátok már!

- Te ebbe ne szólj bele! – fordított Corin hátat Aldrennek, és elindult az étkező felé. Ellentétes irányba azzal, amerre a lény ment.

Drake szaladt utána.

Rebecca nagyot sóhajtott. Nem fért a fejébe, hogy lehet valaki ilyen naivan bolond. Mindenesetre tisztában volt vele, hogy a vörös fiú majd rábeszéli a dologra.

Mert nagy valószínűséggel ők maradtak egyedül életben.

- Oké, mit csináljunk? – nézett körbe, ötleteteket várva Brett.

- A rádió frekvenciák nem éppen a legideálisabbak, de talán egy próbát megérnek... Fel kell jutnunk a fedélzeti irányítókabinba. Ott lesznek. Aztán üzenni kell a szárazföldnek, hogy küldjenek valamit, amivel hazavihetnek. És talán fegyvert is találunk, amivel megvédhetjük magunkat...

- Váljunk szét – csillant meg a barna hajú fiú szeme.

- Hogy akarsz te egy dínókkal megpakolt hajón szétválni? Magadnál vagy, ember? – pislogott Clint hitetlenül barátjára, aki válaszul megrántotta a vállát.

- Hogyne. Drake hozott rádiót... mármint azt a kézben foghatós izét. Van nála nyolc darab, ne kérdezzétek, miért. De azt használhatnánk.

- A telefonok úgyse működnek, viszont vigyázzatok, ne sípoljon be, vagy recsegjen túlságosan. Bevadíthatja az állatokat – helyezte előtérbe a kezében szorongatott készüléket Becky – Szedjük össze a két Fletchert, aztán menjünk felfelé. Brett, keressük meg azokat a rádiókat.

🍀🍀🍀

Paul Malikot egyre jobban idegesítették a kompik.

Alapból egy rettentően aprólékos és türelmes ember, hiszen igazán jó vadásznak is csak az számít, aki képes kivárni, míg a leterítésre váró áldozat a helyszínre nem érkezik.

De az alig húszcentis lények alaposan próbára tették a férfi tűrőképességét.

Meg sem kísérelte lelőni őket. Ahhoz túl kicsik és gyorsak voltak, de kétség nélkül az agyára mentek.

Volt már pár érdekes pillanat az életében, mint például amikor együtt kellett aludnia egy anakondával az egyik fa tetején, nem messze az Amazonastól, vagy amikor egy bivalycsordától menekült, és a csörgőkígyókkal kellett megférnie egy légtérben, valamelyik nagyobb szikla alatt, míg az állatok elvonultak. Szerencséje volt, hogy a szurikáták időben érkeztek, különben nagy valószínűséggel nem lenne itt.

Azonban ilyen kisnövésű dínók még nem pályáztak az életére.

Magában morogva hajított a harminc centis dög irányába egy kavicsot, így a gyík visítva tovaugrott.

Ha nem figyel, ezek megeszik, ebben biztos volt.

A távolban üvöltés harsant. A rexek nem lehetnek messze.

- Előbb vagy utóbb, de biztos, meghalunk – fogta a fejét Calder, ahogy meghúzta a vizes kulacsát – Nagyon meghalunk, Malik, nagyon.

- Ne legyen már ennyire pesszimista, Jose – forgatta meg a szemét Paul – Még élünk.

- Még még... de az ugyan meddig tart? – emelte az ég felé fáradt szemeit a férfi – Én csak egy velociraptort akartam a lányomnak, erre itt ragadtam egy csapat őskövülettel...

- Kiviszem innen, Calder, nyugodjon meg – fényesítgette a vadászkését Malik. Mindennél jobban gyűlölte a pánikot, és egyáltalán nem tartotta jól magát, hogyha ennyire elpuhult emberekkel hozta össze a sors. Mindent megtett volna azért, hogy otthon ülhessen a fekete-fehér tévéjét bámulva, egy zacskó chipsszel a kezében, és egy karton dobozos sörrel.

Csakhogy előbb ki kellett innen jutnia.

Az avart és a kettejük közé beállt csendet oldalról jött léptek zaja törte meg. A két férfi a fa ágán megdermedt.

Nem lehetett nagy, ami közeledett feléjük, és annyira sebes sem. Többen voltak, Paul ebben is biztos volt.

Csak azt nem tudta, pontosan mekkorák is, és vajon veszélyben voltak-e ilyen magasságban.

A közeli bokrok levelei összezördültek.

Malik előtérbe helyezte puskáját, ám remélte, nem lesz rá szüksége. Nem volt elég nyugtatója.

Jose Calder magában motyogva számolta a bárányokat, úgy próbálva meg leküzdeni a rátörő pánikot. Nem igazán sikerült neki.

A páfrányok szétnyíltak, és egy, nagyjából százhetven centi magas lány rohant át az állatok által lerágott pázsiton. Hosszú, barna haja úgy úszott utána, mintha erre találták volna ki, ruháit piszok és vér borította el.

Nem úgy tűnt, mint aki megsérült. A levegőt kapkodva szaladt, és látszólag észre sem vette a fán gubbasztó párost.

Már majdnem végigért, amikor megtorpant, és lihegve megfordult, mintha várná, hogy kövessék. Ismét megrezzent a bokor, a lány pedig elvigyorodva megütögette a fát a kezében tartott tűzoltó készülékkel.

- Gyere, te rohadék!

- Rebecca?