A néma srác ablaka(JM) ~ Befejezett

7.rész

Azután a találkozó után, amely az ő kertjükben zajlott le, amikor csak tehettem, találkoztam vele. Szinte mindennapossá vált, hogy átmentem hozzájuk. Igaz, hogy még csak a kertig engedett, viszont éreztem, hogy egyre jobban kezd bízni bennem. Ha esett az eső, vagy túl hideg volt, akkor az ablakon keresztül beszéltünk, ahogyan eddig is. Ha pedig besötétedett, és már nem láttuk egymást ablakát, akkor telefonon keresztül üzengettünk. Ugyanis megadtuk egymásnak a telefonszámunkat, így sokkal egyszerűbb volt már a beszélgetés. 

Egy idő után, már nem mindig beszélgettünk. Előfordult, hogy csak egyszerűen ültünk egymás mellett, és nézelődtünk. Nem beszéltünk olyankor semmit, csak úgy voltunk. Élveztük egymást társaságát, ha sütött a nap, az anyukája kihozott nekünk egy plédet, amire lefeküdtünk. 

Akkor fogta meg először a kezemet. Egymás mellett feküdtünk, és én csukott szemmel élveztem, ahogyan a napsugarak melegítik, csiklandozzák bőrömet, ő pedig mellettem szuszogott. Éreztem, hogy valami enyhén hozzáér a kezemhez, én pedig ijedten pillantottam le, ugyanis azt hittem, valami bogár, vagy pók mászik rajtam, de láttam, amint kezével lassan, óvatosan halad enyém fele, mintha attól tartana, hogy esetleg elrántom onnan. Elmosolyodva néztem az arcát, de ő még mindig nem nézett rám. Az eget kémlelte, kezem után tapogatva, amit hamarosan meg is talált. Eleinte furcsán fogta, kicsit kellemetlen is volt, de mintha az ösztönei előjöttek volna, ujjainkat összekulcsolta, és elmosolyodott. Szívem kihagyott egy ütemet, boldogság járta át minden porcikámat. Oldalra fordultam, ügyelve arra, hogy kezeinket véletlenül se szakítsam el, és szemeibe néztem. Ő hasonlóan cselekedett, így feküdtünk, egymást bámulva, ujjaink összekapcsolva. 

Sosem tudtam milyen dolog a szerelem, mit kell benne csinálni, hogyan lesz majd, egyáltalán kivel. Ha kérdeztem is, mindig csak azt a választ kaptam, hogy majd tudni fogom. Érezni fogom ha megtaláltam, bennem lesz az a bizonyos érzés. Gyomromban, torkomban, az ereimben, a bensőmben, azt mondták, amint ránézek arra, akit igaz szerelemmel szeretek, azt tudni fogom, sőt, ha a szemeibe nézek, ugyanazokat az érzéseket fogom látni, amelyek bennem kavarognak.

Jimin szemeibe néztem. És éreztem. Láttam, éreztem, tudtam. 

Szívem olyan ritmusban dobogott a közelében, ami már már aggodalomra adhatott okot, arcom lángolt, gyomromban megjelentek azok a híres pillangók, amelyekről már annyit olvastam, hallottam. 

És én nem bántam. Szerelmes voltam. Szerettem őt, és tudtam, ő is engem. Nem kellettek ide szavak, hiszen ő pont az a fajta volt, aki tettekkel bizonyította, az első pillanattól fogva. Szerettük egymást, mérhetetlenül.