A néma srác ablaka(JM) ~ Befejezett

12.rész

-Kezded te? - néztem a velem szemben ülőre, mire bólintott. 

"Miért költöztetek a környékre?" 

-Az asztmám miatt. - vontam vállat. - Az orvos azt tanácsolta a szüleimnek, jobban járnánk, ha egy olyan helyre költöznénk, ahol mindig friss a levegő, hiszen az jót tenne a tüdőmnek, nem terhelné meg annyira. - tűnődtem el, majd megrázva a fejemet folytattam. - Most én jövök. Miért zárkóztál be ennyire a szobádba? 

"Mivel nem beszéltem, az iskolában mindig bántottak a többiek. Csúfoltak, mutogattak, emiatt a szüleim úgy döntöttek, kivesznek, és magántanulóként folytattam a tanulmányaimat. Az évek során annyira elszoktam az emberektől, annyira nehezen viseltem mások jelenlétét a közelemben a szüleimen kívül, hogy semmilyen formában nem tűrtem meg másokat, zavart mindenki, aki nem rokon." 

-Nem volt unalmas? - kérdeztem, mire Jimin elmosolyodott. 

"Most én jövök. Utána válaszolok." 

-Igaz, ne haragudj. - kacagtam fel. - Tessék csak. 

"Voltál már valaha szerelmes?" 

-Addig, ameddig nem találkoztam veled, nem. Csak most kezdem érezni az ízét, éppen ezért ilyen kínos, meg kellemetlen számomra, de hiszem, hogy majd megszokom, és a végére már teljesen jól fogom csinálni ezt a kapcsolatos dolgot. - húztam ki magamat. - Mit szeretsz csinálni szabadidődben? 

"Ameddig nem találkoztam veled, többnyire rajzolással ütöttem el az időmet. Nagyon szeretek rajzolni, és nem is megy annyira rosszul. Kikapcsol és szabadjára engedhetek mindent, ami bennem van. Néha táncolok, de az nagyon ritkán fordul elő. Vannak barátaid? 

-Van egy nagyon jó barátnőm, Jiwon. Óvodás korom óta barátnőm, osztálytársam, szinte már az ikrem. Na ő mindent tud rólam, habár rólad még nem meséltem neki, mert biztosan letámadna, mindenféléről kifaggatna, és nem szeretnélek kitenni ennek. Még. De szerintem bírna, és te is őt. - nevettem fel, ha csak eszembe jutott kelekótya barátnőm. - Illetve többnyire az osztálytársaimmal jóban vagyok. Neked vannak barátaid? - kérdeztem vissza, miközben felpillantottam a pincérre, aki kihozta az elkészült ételeket. 

"Nincsenek. Te vagy az egyetlen, akit közel engedtem magamhoz, mert bizonyítottad, úgy is szeretsz, ha kicsit más vagyok. Emiatt nagyon hálás vagyok neked." 

Elmosolyodtam szavain, de többet nem kérdeztünk, mert az evéssel voltunk elfoglalva. Már majdnem be is fejeztük, amikor eszembe jutott valami, ami eddig nem hagyott nyugodni, és zavart, hogy egyébként korábban fel sem tűnt. 

-De ha néma vagy, nem kellene jelbeszéddel kommunikálnod? - kérdeztem, miközben eltűnődtem a dolgon. Teljesen logikus. Eddig hogyan nem is tűnt fel? Ha néma, akkor mutogatnia kellene, de sem a szülei, sem ő maga eddig egyszer sem használta a kezét a beszédre. - Mármint hogyhogy nem használjátok? A néma emberek megtanulják. 

Jimin erre megmerevedett, és hirtelen letette a kezében lévő pálcikát. Csak nézett a szemeimbe, de semmit nem tudtam kivenni belőlük. Üresek voltak, de éreztem, rossz helyen tapogatózom. Nagyon rossz helyen. 

-Rosszat mondtam? - kaptam kezemet a szám elé. - Nem akartam, csak egyszerűen nem áll össze nekem a kép, olyan mintha lenne valami titkod...

Jimin ekkor abbahagyva az evést felállt, és dühösen nézett le rám. Nem szólt semmit, nem írt semmit, csak hátat fordított, és kiment az étteremből. Elképedve néztem utána. Miért viselkedik így? Ha a barátnője vagyok, elvileg, akkor jogosan kérdezhetek ilyeneket, nem? Tudtam, hogy valamit titkol, van valami, ami miatt nem jön ki egy értelmes magyarázat a helyzetre. Titkolt valamit. És ez a titok akkora volt, amelyet nem bírtam elviselni.

Amilyen gyorsan csak tudtam, kifizettem az ételek árát, majd gondolkodás nélkül utána siettem. Most már kezdtem én is igencsak felszívni magamat, mert egyáltalán nem éreztem jogosnak a kirohanását. Nem kérdeztem tőle semmi rosszat, sértőt, vagy bántót. Egy egyszerű dologra tértem rá, ami az ő helyzetében teljesen normális lett volna, és egészen idáig fel sem tűnt, hogy valami nincs rendben ezzel az egésszel. Viszont kiérve döbbenten tapasztaltam, hogy a tároló, ahova a bicikliket letettük, az most egy biciklit tart még mindig magában. 

Az enyémet. Szóval volt képe ezek után még itt is hagyni a városban? Nem arról van szó, hogy nem találok vissza, hanem maga a gondolat, hogy annyira megharagudott rám valami miatt, amit nem is tudok, hogy egyszerűen fogta magát és hazament nélkülem. Telefonomon lévő órámra pillantva láttam, igencsak elszaladt az idő, kezdett sötétedni is, így jobban láttam, ha most már én is elindulok haza. Természetesen nem tudtam kiverni őt a gondolataim közül, jeleket, válaszokat kerestem, bármit amin el tudok indulni, bármit, ami esetleg megmutatja mit csináltam rosszul, már ha valamit tényleg elbaltáztam. Annyit agyaltam rajta, meg az események sorozatán, hogy fel sem tűnt, haza is érkeztem. Amint beértem a házba, köszöntöttem szüleimet, majd felsiettem a szobámba, és óvatosan kilestem az ablak mögül. Függönyei be voltak húzva, de egy kis sávban látszódott, hogy ég a villany, szóval biztosan ébren volt. Feltétlen beszélni akartam vele, így hát előhalásztam a telefonomat, és írtam neki egy üzenetet. 

"Most haragszol rám?" 

Percek után sem válaszolt, ami zavaró volt, mert általában ő amint meglátja, már ír is vissza. 

"Nem érzem igazságosnak a kiakadásodat, szeretném ha megbeszélnénk, mi bántott meg ennyire!" 

"Nem fogsz válaszolni?" 

"Hé Park Jimin! Ezt fogod velem csinálni?" 

"Jól van, nem érdekelsz, akkor nem beszélünk a továbbiakban!" 

Függönyömet én is berángattam a helyére, de óvatosan kikukucskáltam közöttük, hátha látok valami mozgást. Nem. Még csak ki sem nézett, hogy lássa, komolyan gondoltam e, amit írtam. Én pedig gondoltam egyet, felhúztam a cipőmet, és úgy döntöttem, akkor majd én átmegyek hozzá, ha kell, az ajtót ráverem, de ma meg fogom tudni, mi baja van. Az ajtó előtt állva mély levegőt vettem, és bekopogtattam. Az anyukája csak kiszólt, hogy nyitva van, ahogyan a kapujuk is, ott is könnyen átjutottam. Amint beléptem a házba, magamra erőltettem egy mosolyt, hogy a szüleinek ne tűnjön fel semmi. Mivel még sosem jártam itt, kedvem lett volna jó alaposan körbenézni, mivel első látásra is nagyon szép házuk volt, de most fókuszáltam arra, ami miatt idejöttem, és mosolyogva odafordultam Jimin anyukája felé, aki érdeklődve várta, hogy kibökjem, mit is keresek itt. 

-Jimin itthon van? - kérdeztem, mire széles mosollyal az arcán bólintott. 

-Igen, nem olyan régen ért haza. Szeretnél beszélgetni vele? - fogta meg a karomat gyengéden, és elkezdett húzni valahova. 

-Igen, az jól jönne most. - próbáltam olyan nyugodt maradni, amennyire csak tudtam. 

-Felmész az emeletre, és az első ajtó balra. - mutogatott, de nem tudtam elindulni, ugyanis még mindig fogta a karomat. - Nem tudom, mit tettél vele, de ez az első alkalom, már egy jó ideje, hogy vendég érkezett hozzánk, és Jimin miatt jött. Nagyon hálásak vagyunk neked. - mosolygott rám szelíden, majd magamra hagyott. 

-Ha nem tudom meg ma az igazat, lehet ez lesz az utolsó is. - motyogtam, úgy, hogy ne hallja, majd elindultam felfelé, oda, ahol elvileg Jimint találom.