A néma srác ablaka(JM) ~ Befejezett

11.rész

Mosolyogva lépdeltem Jimin kezét szorongatva, miközben néha megálltam és megvártam, hogy megnézhessen mindent, amit csak szeretett volna. Látszott rajta az a sok kihagyás, amit az emberektől, nyüzsgéstől és a várostól távol töltött, úgy nézelődött, mintha tényleg, soha életében nem látott volna éttermet, vagy kirakatot, embereket vagy járműveket. Minden egyes kis velünk szembejövő kutyát megsimogatott, minden szórólapot elolvasott, mindenhova benézett, amit csak lehetett kipróbált, megfogdosott. Boldogan néztem ahogy előbukkant kisfiús énje, miközben azon gondolkodtam, jó munkát végeztem. Kiszabadítottam saját börtönéből, amiért tudtam, ő maga is hálás, habár még erről nem beszéltünk. Hiába volt a barátom, nem tudom miért tette amit tett, miért választotta a magányos, visszavonuló életet. Nem mertem rákérdezni ezekre, hiszen nem tudtam milyen sebet szakíthatok fel benne azzal, hogy én most kutakodok a múltjában. Biztos oka volt arra, hogy ennyire elzárkózzon a világ elől, és reménykedtem benne, előbb vagy utóbb eljut majd arra a szinte, hogy megossza ezeket velem. 

-Gyerekek. - állított meg bennünket egy idős néni. - Olyan kedves és aranyos kis pár vagytok, nem szeretnétek valamit vásárolni, ami kifejezi a kötődéseteket? - mutatott fel egy-két dolgot, amit a párok szoktak hordani. Volt ott gyűrű, nyaklánc, ruhadarabok, karkötő, mindenféle apró kis csecsebecse, Jimin pedig magával vonszolva torpant meg mellette, és szemeivel igencsak nézegette az előttünk sorakozó árukat. - Azok, akik innen vettek valamit, soha nem váltak el egymástól, ha mégis úgy hozta a sors, akkor is megtalálták egymást, akár évekkel később is. A szerelem összekötötte őket, még akkor is, ha a világ két különböző pontján voltak.

-Vegyünk? - hajoltam közelebb hozzá, mire mosolyogva bólintott. Intettem neki, jelezve hogy válasszon ő, ő pedig lehajolva válogatni kezdett a sok holmi között. Egy pillanatra megmerevedett, én pedig mellé guggolva néztem, mit is választott, majd a kiszemelt ékszerért nyúlt, és megmutatta nekem. Két ezüst lánc volt egymásba kötve, mindkettőn egy szív fél darabja fityegett. Ha összeillesztettük azokat, szinte összeforrtak, jelezve, összetartoznak, még úgy is, hogy ketté lettek szedve. Jimin bólintott, jelezve, hogy ez tetszik neki, és megveszi. Amint kifizette az árát, már indult is felém, és az egyiket a nyakamba tette. 

Mosolyogva pillantottam le a fél szívre, majd kivettem a kezéből a párját, és én is felhelyeztem az ő nyakába. Kissé elpirult a közelségemtől, amit én észre is vettem, és mivel nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, inkább eltávolodtam tőle. Vagyis ezt terveztem, de elkapta karomat, és nagyon gyorsan magához húzott. Amit adott, semmilyen formában nem nevezhető csóknak, inkább csak összeértek ajkaink, egy gyengéd szájra puszi volt, de ez többet jelentett nekem bárminél. Szégyenlősen szája elé kapta a kezét, majd egy fülig érő mosoly kíséretében arrébb szökkent, ezzel hátrahagyva engem. Nevetve néztem utána, és követtem a következő pultig. Olyan érdeklődő volt, és annyira édes, hogy tudtam, bizony nagyon késő lesz, mire hazaérünk. 

"Nem vagy éhes?" - kérdezte Jimin, miközben megálltunk egy kis sarkon lévő étterem mellett. Barátságos volt, tiszta, és olyan illatok áradtak ki belőle az ajtókon keresztül is, hogy aki elment mellette, az lehetetlennek érezte, hogy csak úgy elsétáljon a közeléből. 

-De, együnk valamit. - bólintottam, és kézen-fogva beléptünk a helyre. Nagyon kellemes, csendes volt az egész, többnyire csak idős emberek, vagy magukban ücsörgő fiatalok foglalták az asztalokat. Le is ültünk egy szimpatikus asztalhoz, ami félig takarásban volt, így nem volt többnyire a közelünkben senki, nyugodtan ehettünk kettesben. Az étlapot kémlelve válogattunk a sok finomság között, hogy mire a pincér elér hozzánk, csak nekem kelljen beszélnem, és ne tűnjön fel senkinek semmi. 

-Mit szeretnél? - lapozgattam az oldalakat, valami megfelelőt keresve. - Én szerintem tésztát fogok enni, mert nagyon szeretem a tésztát. Azt ennék minden nap, ha tehetném. - nézegettem a kínálatot, miközben felpillantottam a fiúra, aki le sem vette rólam a szemeit. -Mi baj? - néztem rá zavartan. 

"Annyira szép vagy, hogy már azzal jól lakok, ha csak nézlek." 

Belepirultam abba, amit mondott, és inkább visszanéztem a kezemben tartott menüre. Olyan édes, olyan szépen viselkedik és beszél velem, hogy minden alkalommal sikerül meglepnie valami kedvessel. 

 -Azért rajtam kívül is válassz valamit. - mosolyogtam rá, mire rábökött ugyanarra, amit én kértem. Így nem volt nehéz kikérni két adagot ugyanabból az ételből. Miközben vártunk arra, hogy elkészüljön és kihozzák, egy darabig csak nézelődtünk csendben, végül nem bírtam magammal, megosztottam Jiminnel egy ötletemet. -Mi lenne, ha játszanánk? - kérdeztem, mire csak kérdőn nézett vissza rám. - Egyszer te, egyszer én. Kérdezzünk egymástól valamit. Kicsit furcsa, hogy elvileg mi...szóval mi járunk, de semmit sem tudunk egymásról. Szeretnélek megismerni, mindent tudni rólad, és gondolom te sem vagy közömbös irántam. 

"Ez jó ötlet" - írta le Jimin is a válaszát, majd nevetve bólintottunk mindketten, és belekezdtünk a játékba. 

Nem volt jó ötlet. Nem csak nekem, neki se, és talán ha akkor, nem ajánlom ezt a játékot, még több nehézségtől kíméltem volna meg magunkat.