A néma srác ablaka(JM) ~ Befejezett

2.rész

Egy darabig lent üldögéltem a szüleim mellett, és hallgattam ahogyan a szomszédainkkal beszélgetnek. Kedves, intelligens emberek voltak, de valamiért olyan furcsák. Szomorúnak tűntek, megviseltnek, amit annak tudtam be, hogy biztosan a fiúk miatt olyan nehéz nekik. Tapintatos család lévén semmit sem kérdeztünk róla, nem is hoztuk szóba a gyereket, ha ők maguk nem beszélnek , mi nem érezzük a késztetést, hogy mindenképpen mindent megtudjunk, ami nem is ránk tartozik. 

De valahol, a lelkem mélyén ott bujkált bennem a kíváncsiság. Tudni akartam, miért ilyen, tudni akartam hogy milyen ilyennek lenni, mit csinál, hogyan kommunikál, egyáltalán mi a neve. Mindent tudni akartam róla, érdekelt az egész lénye, de tudtam, nem biztos, hogy valaha is fény derül kérdéseimre. Fejemben visszhangzottak a szülők szavai, melyek szerint örülnének, ha összebarátkoznék vele. De egyáltalán hogyan, ha ők maguk nem mondanak róla semmit, ő nem mozdul ki, magába forduló, én pedig szimplán félénk vagyok? 

Fejemben egy elég okos ötlet született, amit minél hamarabb meg akartam valósítani. Illedelmesen felálltam, majd jó éjszakát kívánva el is köszöntem, és felsiettem az emeletre. A lehető legfeltűnésmentesebben mozogtam, igyekeztem csendben ténykedni, mert nem szerettem volna lebukni, sőt, azt sem akartam hogy esetleg ne sikerüljön hatalmas tervem. 

A még kibontatlan dobozaim felé vettem az irányt, és a rajtuk lévő címkéket vizsgálva kerestem a számomra megfelelő csomagot. Meg is találtam hamar, majd óvatosan feltéptem, és egészen az aljáig mászva kerestem a szükséges kellékek után. Amint meg is találtam, érdeklődve lestem ki függönyöm mögül, és meg is pillantottam szőke fejét. 

Csak ült és meredt egyenesen valamibe, nem érzékelt maga körül semmit sem. Mozgásából ítélve láttam, hogy egy nagyot sóhajtott, és megdörzsölte szemeit. Olyan volt, mint egy tornyába zárt herceg. Hol felnézett az égre, hol hátrafordult a szobájába, elég érdeklődve figyelt meg mindent, amit csak lehetett. 

Ránéztem a kezemben lévő jegyzetfüzetre és filctollra. Biztosan jó ötlet ez? Akar e egyáltalán velem beszélni? Ha nem próbálom meg, sosem derül ki...

Úgy tettem, mint aki éppen most érkezett meg, és levágtam magamat az ágyra, miközben szemem sarkából azt figyeltem, vajon észrevett e. Észrevett. Onnantól kezdve már nem figyelte a tájat, az eget, a szobájának sarkait, csakis engem vizslatott, még kényelembe is helyezte magát. A végére meguntam ezt a mű szenvedést, és felülve, mintha éppen megláttam volna, intettem neki. Bátortalanul megemelte kezét, és éppen húzta volna el függönyét, ahogyan korábban is tette, mikor felpattantam és az ablak elé ülve intettem neki, hogy ne tegye. Érdeklődve állt meg mozdulatában, én pedig ölembe véve a füzetet és filcet, ráfirkantottam valamit a lapra.

"Szia" - írtam le gyorsan, és felmutattam neki. 

Megmerevedett tettemre, és csak bambán nézett rám. Letettem a kezemben lévő füzetet, és kicsit szomorkásan tudatosítottam magamban, hogy most valószínűleg hülyének néz, de ekkor elmosolyodott. Felállt, eltűnt egy pillanatra, és vissza is jött. Kezében papír és filctoll.

Mosolyogva vártam, mit is fog tenni. Írt valamit, aztán felmutatta a lapot.

"Szia" - állt a papíron, én pedig nevetve írtam meg válaszomat. 

"Érdekes egy módja a kommunikációnak, nem igaz?" 

"Igaz, de legalább hatásos." 

"Hogy hívnak?" 

"Jimin. Téged?" 

"NaEun" 

"Nagyon szép neved van. Tetszik" 

"Köszönöm" - mutattam fel a papírt, de mire felnéztem, addigra már nem volt ott senki. Sötét függönye elhúzva, nem maradt ott a nyoma sem. 

Legalább sikerült. A nevét már tudom. És úgy néz ki, nem zárkózik el annyira a közös beszélgetéstől, még ha így is kell azt csinálnunk. Tetszett nekem, és szerettem volna jobban megismerni, viszont tudtam, hogy ez nem lesz egyszerű, nem kapkodhatok el semmit sem.