A néma srác ablaka(JM) ~ Befejezett

16.rész

Fogalmam sem volt arról, mit kellene csinálnom. Csak néztem a szemben lakó fiút, aki most tárta fel előttem a szívét, és ismét összetört. Bevállalta a fájdalmat, az emlékek súlyát csak azért, hogy engem megbékítsen. Tiszteltem ezért, tudtam, hogy megtette mindezt, csak mert szeret. Én pedig egyre jobban kezdtem szégyellni magamat, amiért ilyen gyerekes viselkedést tanúsítottam vele szembe. 

"Nem tudom, mit kellene most tennem." - mutattam fel neki papíromat, amire leírtam mit is gondolok. 

"Gyere át." - válaszolta, én pedig minden cuccomat eldobva kisiettem a szobából, egészen hozzá. Az egész utam körülbelül három percig tartott, mégis most olyan hosszúnak tűnt. Lehet azért, mert sokáig haragudtam rá, és elszoktam attól, hogy átjárok hozzá. Mikor beléptem a kapun, a házba mentem volna, de Jimin pont akkor lépett ki az ajtón, amikor én megérkeztem. Megtorpantam hirtelen közelségétől, de nem akartam habozni tovább. Lábaimnak parancsot adva indultam meg felé, ő pedig széttárt karokkal várta becsapódásomat. Boldogan vetettem magamat karjai közé, beszívva illatát, amely mindig megnyugtatott. Szorosan összefontam karjaimat nyaka körül, ő pedig egyre jobban húzta magához csípőmet. Egy cérna nem fért volna közénk, annyira szorosan kapaszkodtunk egymásba, szinte éreztem szívdobogását. Egyszerre vert az enyémmel, és jó volt tudni, hogy legalább úgy reagál ő is rám, mint én rá. Hiányzott nagyon, csak most döbbentem rá. Mikor elváltam tőle, nem néztem rá, helyette nyakába fúrtam a fejemet, és hagytam, hogy magánál tartson.

-Sajnálom. - suttogtam a fülébe. - Sajnálom, hogy nem voltam itt neked, mikor szükséged lett volna rám. Sajnálom az egészet, Jimin szeretlek ha beszélsz, ha nem, mindenhogyan! 

-Shh. - hallgattatott el. - Túl sokat jár a szád. - mosolyodott el, majd szemeit lecsukva egyre közelebb hajolt hozzám, egészen addig, ameddig ajkaink össze nem értek. Boldogan viszonoztam csókját, ujjaimat pedig belevezettem puha, szőke tincseibe. Ő hasonlóképpen cselekedett, ha valaki látott volna minket, biztos, hogy fintorogva fordult volna el, hiszen úgy viselkedtünk, mint akik egy éve nem látták egymást. Engem viszont nem zavart, hiszen a barátom volt. Az én barátom, aki némán szeretett engem, és habár beszél, ajkait még mindig nem beszédre, hanem az én ajkaim felderítésére használja.

-Szeretnél róla beszélni? - néztem a fiúra, aki a kezemet megfogva bólintott. Lassan a hintákhoz sétált velem, miközben összekulcsolt ujjainkat figyelte. Amint odaértünk az említett helyhez, ő megtorpant és egy darabig csak nézte a két hintát. Nem szólt semmit, csak nézte azokat, miközben szabad kezével végigsimított azon, amelyiken én ültem a múltkor. 

-Ez az ő helye volt. - nézett a fekete, már kopott kis műanyagra, ahova ülni kell. - Csak az övé, soha nem ülhettem ide. Sőt, nem csak én, senki más se. - mosolyodott el, majd rám nézett. - Szeretném, ha ez innentől kezdve a te helyed lenne. Ő sem akarná hogy üres maradjon, én neked adom. 

Szomorúan néztem őt, úgy éreztem a szívem millió kis darabra törik. Olyan volt, mintha lassan kezdené elengedni a testvérét, mintha kezdene túllépni rajta, és felhagyni a gyásszal. Elengedte a kezemet, majd a saját részéhez lépett, és leült. Várakozóan tekintett rám, mire követtem mozdulatát, és helyet foglaltam mellette. Kíváncsi voltam, mi fog történni a továbbiakban, fog e még beszélni, vagy csak úgy ülünk egymás mellett, csendben, ahogyan eddig is olyan sokszor tettük.

-Lassan öt éve, hogy nincs itt. - kezdett bele, fejemet pedig felé kaptam, és testemmel kicsit felé fordultam, hogy ezzel is kifejezzem, teljes mértékben figyelek rá. - Iskolából jött hazafele, már igencsak délután volt. Én aznap nem mentem, mert beteg voltam, de alig vártam, hogy hazaérjen, és valaki végre foglalkozzon velem. Senki nem bánt velem úgy ahogyan azt ő tette. Minden mozdulata, tette, szava, mondata titkos volt, olyan amit csak mi ketten értettünk, több volt ő néha egy testvérnél. Kicsit késett, de akkor még nem aggódtunk, olyanokra gondoltunk, hogy biztos pár barátjával elment még valahova. Tudod...ő nagyon népszerű srác volt. - mosolyodott el. - Mindenki szerette, mindenkivel kedves volt, okos, mindenkinek csak segített ott, ahol tudott. Hatalmas szíve volt, de valahogy mégsem használta ki soha senki. Meg sem érdemelte volna, hogy ezt tegyék vele. Imádott biciklizni, azzal is járt iskolába amikor csak tehette, így azt hittük, csak lassan teker hazafele. Akkor kezdtünk megijedni, mikor már nagyon sokára nem érkezett meg. Próbáltuk felhívni, de nem tudtuk elérni. A barátait is hívtuk, akik azt mondták, már régen elindult. És akkor érkezett a telefon, hogy kórházban van. Anyáék azonnal a városba mentek, de engem nem vittek magukkal. A szomszéd néni vigyázott addig rám. Nagyon féltem. Féltem, mi lesz, ha elveszítem, ha nem lesz többé senki aki segít a tanulásban, aki megvéd ha piszkálnak az iskolában, aki megtanít nekem újabb és újabb dolgokat, aki sunyi módon belevisz minden bolondságba, de soha nem hagy magamra. Nagyon tartottam ezektől, de sajnos nekem nem jött happy end. Az utolsó szava az volt hozzám, hogy majd találkozunk. De én nem találkoztam vele többet. Mire anyáék odaértek hozzá, ő már nem volt közöttünk. Annyira súlyosan megsérült, hogy már nem tudtak segíteni rajta. Nem találkoztam vele többet, nem beszéltünk, nem láttam. A temetés urnás volt, ezért még esélyem sem volt elbúcsúzni az arcától, a kinézetétől. Onnantól kezdve én nem beszéltem. Évekig, hiába vittek orvostól orvosig, nem beszéltem. Nem tudtam egyszerűen megszólalni, mintha a hangomat magával vitte volna. És most jöttél te. 

Itt hangja elcsuklott, és szemei elé kapta kezeit. Megállt a hintával, és sírni kezdett. Soha nem láttam még őt sírni ilyen módon, mindig erős volt, mosolygós, és így, ilyen könnyen széthullott előttem. Ezt látnom olyan érzés volt, mintha megkéseltek volna, mintha azt forgatták volna bennem, legszívesebben követtem volna a példáját. Egyre jobban sírt, már nem is tartotta magát, kifordult a hintából, egyenesen rá a térdeire a puha homokba. Én még embert soha életemben nem láttam ennyire szenvedni, ezért megijedtem. Nem tudtam mit csináljak, hogyan nyúljak hozzá, egyáltalán mit mondjak neki, ez az egész számomra új volt. Minden egyes lélegzetvétele fájdalmas volt, mintha az élet után kapkodott volna, én pedig azt tettem, amire testem vezényelt, amit a legjobbnak láttam abban a pillanatban. Lassan, óvatosan letérdeltem vele szembe, és magamhoz öleltem. Nem habozott egy percig sem, nem tolt el, meg sem próbált ellenkezni, kezeit elvette arca elől és átkarolt, arcát vállamba fúrta, ott zokogott tovább. Nagyon rosszul éreztem magamat, látva a fiút, akit annyira szeretek, most ilyen keserűsen sírni, soha többet nem akarom megtapasztalni. Mintha vele éltem volna a múltat, mintha ott lettem volna, osztoztam vele érzéseiben. Nem tudom meddig sírt a vállamon, viszont a pólóm azon része teljesen elázott. Nem mintha érdekelt volna, egyszerűen tudtam, hogy kiadott magából mindent. El nem engedett, továbbra is ölelt, olyan szorosan, mint még eddig soha.

Az volt az első komolyabb pillanatunk a kapcsolatunkban. Őszinte beszélgetés, az érzelmeink egyáltalán nem rejtettük el egymás elől. Főleg Jimin nyílt meg nekem, mégis úgy éreztem, én legalább annyira őszinte vagyok vele, mint ő velem.

-Kérlek... - suttogta a fülembe, kicsit rekedtesen a sok sírás miatt. - Kérlek, ígérd meg nekem, hogy soha nem hagysz el. Ígérd meg nekem, hogy velem maradsz, hogy nem engedsz el, hogy örökké szeretni fogsz. Még egy veszteséget nem élnék túl. Meghalnék ha téged is elveszítenélek. - könyörgött, görcsösen kapaszkodva a pólómba. 

-Ígérem neked. - néztem a szemeibe, és egy gyors puszit nyomtam ajkaira. - Ígérem, hogy nem hagylak el, hogy veled maradok, hogy szeretni foglak, hogy nem engedlek el. Ígérem. - mosolyodtam el, mire végre ő is elengedett egy halovány mosolyt. 

-Szeretlek Naeun. - simított arcomra. - Köszönöm, hogy miattad ismét képes vagyok beszélni, hogy belecsöppentél az életembe és megváltoztattad azt. Köszönöm, hogy miattad van miért még ezen a Földön lennem. - mondta, mélyen a szemembe nézve. 

-Szeretlek Jimin. - hajoltam hozzá közelebb, egészen addig, ameddig ajkaink össze nem értek.

Tudtam, hogy Jimin jól van. Vagy legalábbis idővel jól lesz.