A néma srác ablaka(JM) ~ Befejezett

21.rész

Csak néztem azt a négy szót, amit otthagyott nekem az ablakán, aztán éreztem, hogy látásom egyre gyengül és ködösül. Hogyne ködösült volna a tömérdek mennyiségű könnytől, mikor most törték darabokra a szívemet. 

Olyan volt, mint egy búcsú. Nem tudom, miért mondta ezeket, vagy hogy egyáltalán honnan szedte, de mindegy is volt, mérhetetlenül megbántott velük. Tudta, mit érzek iránta, tudta mit jelentett számomra, tudta hogy én voltam az aki meg akartam őt ismerni, tudta hogy mennyire büszke voltam rá, és arra hogy a barátom. És mégis így viselkedik. 

Én is behúztam a függönyömet, majd hasra vágódtam az ágyamon, és keserves sírásba kezdtem. Olyan érzés volt, mintha kiszakítottak volna belőlem egy darabot, de nem ám olyan módon, hogy gyorsan túl legyek rajta. Lassú volt a szívembe nyilalló fájdalom, tépő és kegyetlen, mintha direkt, szándékosan akarta volna nekem okozni a kínt, egyre közelebb a megőrülés határához. 

Csukott szemeim előtt láttam az egész eddigi közös pillanatainkat, azon gondolkodtam, mennyire rendben is volt minden. Sikerült megnyílnia nekem, megszólalnia, megismerkedni a barátaimmal, sikerült kimozdítanom őt az évekig tartó kis zárkájából, és most, fogalmam sincs miért, az eddig kiépített munkám úgy néz ki összedőlni látszott.

Majdnem három hónapja lassan hogy ismerem, hiszen a nyári szünet előtt nem sokkal költöztünk ide, és már igencsak közeledik az iskola. De nekem ennyi idő elég volt ahhoz, hogy megismerjem, összebarátkozzak vele, és beleszeressek. 

Ennyi volt. Ennyi kellett, és az övé voltam, ő pedig az enyém. És úgy látszik eddig is tartott. Habár nem mondta ki hogy szakít velem, az érzés igencsak ahhoz hasonlított, pedig még sosem volt alkalmam megtapasztalni, egyébként az milyen érzés. Csak azt tudtam, hogy kegyetlenül fájdalmas. 

Fáj a lelked, fáj a szíved, szinte kihat a testedre, olyan mintha minden erődet és energiádat leszívná. Mintha vitt volna magával mindent. A sok kusza, nehéz gondolat, a tépő fájdalom és a szüntelen könnyek miatt pedig sikerült álomra hajtanom fejemet. 

Jimin POV: 

Lassan lecsúsztam a fal mentén, és fejemet a térdemre hajtva zokogásban törtem ki. Utoljára akkor éreztem ekkora bánatot, mikor a testvérem úgy döntött nem marad tovább az élők sorában. Évekig nem éreztem szinte semmit az ürességen kívül, és most jött ő, aki felforgatta fenekestül az egész életemet. Először megismertem, majd összebarátkoztam vele, és végül reménytelenül beleszerettem. Az első pillanattól fogva, ahogyan csak megláttam. Kíváncsi természete, szépsége és hatalmas szíve magával ragadott, ahogyan próbált engem kirángatni nyomoromból. Megismerkedtem a barátaival, végre kimentem az utcára, megszólaltam, végre úgy éreztem hogy élek. 

És egy gyökér döbbentett rá arra, hogy hiába veszek meg érte, hiába csodálom őt, szeretem őt teljes szerelemmel, ha nem adom tudtára, vagy nem teszek érte semmit, akkor ez az egész felesleges. Tudtam, hogy fájdalmat okoztam neki, de úgy gondoltam, ha most kicsit távol maradok tőle, talán össze tudjuk szedni a gondolatainkat, és el tudjuk dönteni, mi is van most közöttünk. Nekem legalább annyira fájt mint neki, feszített, majdnem kiszakadt a helyéről, a mellkasomon ólom nehézségű súly ült, a fulladás szélén álltam miatta. Nélküle nem is lenne érdemes élnem. Viszont valami miatt mégis úgy éreztem, hogy maradnom kell. Maradnom kell vele, és szeretnem tovább, és ha eddig nem tettem, akkor ezek után bőszen gondoskodnom kell arról, hogy tényleg, őszinték az érzéseim felé. 

Egy hétig kerültem. Nem írtam neki, nem válaszoltam, nem húztam ki a függönyöket, még utcára sem mentem. Anya lelkére kötöttem, ha átjönne, ne engedje be, inkább hazudja azt, hogy nagyon beteg lettem. Nem akartam látni, nem akartam hallani, pedig tudtam, mennyire nehéz neki. 

Nekem is az volt, minden nap sírva keltem, és sírva feküdtem. Hiányzott mindene, az ölelése, az illata, a jelenléte, a hangja, minden amit nekem adott, de nem engedhettem a kísértésnek, ameddig nem voltam biztos a dolgomban. És egy héttel később rájöttem: hülye voltam. 

A hülyeségem, önzőségem és önfejűségem miatt pedig majdnem elveszítettem.