A néma srác ablaka(JM) ~ Befejezett

10.rész

Nagyokat ásítva álltam egyik lábamról a másikra, miközben arra vártam, hogy Jimin végre összeszedje magát és elindulhassunk a városba.

A szülei állítása szerint, évek óta ez volt a legelső alkalom, hogy Jimin nem csak a házat, de a környéket is elhagyja. Eme jeles dolog nagy örömöt nyújtott számukra, hiszen saját bevallásuk szerint, Jimin is kezdett belefáradni a sötét szobában való bujkálásba, nemcsak ők maguk és most megváltás mindenki számára, hogy biciklizni megyünk. 

Sokat kellett őt győzködnöm, hogy eljöjjön velem, mert olyan kifogásokat talált ki, amelyek nem voltak annyira rosszak, de nem is olyan jók, hogy meggyőzzenek engem. Az első próbálkozása az volt, hogy nem tud biciklizni. Ezt lerendeztem annyival, hogy akkor majd én megtanítom, de később még le is bukott azzal, hogy megtaláltam a biciklijét a garázsukban. Másodjára azt találta ki, hogy hirtelen nem érzi jól magát, inkább ágyban feküdne, szinte érezte, ahogyan szervezete küzdött a vírusokkal, és a fájdalommal, amit néhány gyógyító puszival sikeresen elüldöztem. 

-Miért félsz ennyire? - kérdeztem, miközben rákényszerítettem arra, hogy a szemembe nézzen. - Csak elbiciklizünk a városba, körülnézünk és már jövünk is haza. 

Jimin kivette telefonját a zsebéből. 

"Nem is tudom. Annyira régen voltam már ott, emberek között, mi van ha majd megbámulnak?" 

-Miért bámulnának meg? - értetlenkedtem. - Nem vagy semmivel sem másabb mint a többi fiú, ami miatt eltérsz, nem látszik kívülről. 

Ez teljes mértékben igaz is volt. Jiminen egyáltalán nem látszódott, hogy volt egy kisebb rendellenessége, külsőleg ugyanolyan volt, mint a többiek, maximum helyesebb volt az átlagnál. 

"És te végig mersz menni velem az utcán?" - ezután a mondat után szomorúan pillantott rám, én pedig kissé megbántódva néztem rá vissza. Ennyire nem bízna bennem? 

-Jimin, a barátom vagy. - már abba belepirultam, hogy ezt kimondtam. - Akkor is végigmegyek veled az utcán, ha egy szót nem szólunk közben egymáshoz. Akkor is fogni fogom a kezedet, akkor is büszkén fogok vonulni melletted. Mert már a jelenléted miatt érdemes mennem, és megmutatnom mindenkinek, hogy ki tartozik hozzám. - néztem a szemeibe, jó mélyen, szinte láttam a lelkét is, mire végre, megadóan bólintott. 

Gyorsan adtam egy bátorító puszit az arcára, aztán felpattantunk a kétkerekűekre, és útnak indultunk.