A néma srác ablaka(JM) ~ Befejezett

8.rész

Minden reggel, mikor felkeltem, az volt az első dolgom, hogy kinézzek az ablakon, hiszen Jimin mindig otthagyott nekem valami kedves, szívmelengető üzenetet, ha éppen nem pont ő maga várt arra, hogy felébredjek. Nem tudom, mikor aludt, vagy hogy csinálta, de mindenesetre minden reggelemet feldobta. Ma viszont a telefonomban várt rám kérdése, én pedig hunyorogva próbáltam meg elolvasni, a számomra összemosódott betűket. 

"Elmegyünk ma sétálni?" 

"Hova szeretnél menni?" 

"Az erdőbe" 

Elmosolyodtam, majd kihúztam függönyömet, és szembe találtam magamat várakozó pillantásával. Tetőtől talpig már készen volt, és láttam, hogy elnevette magát a látványomon. Cuki pizsama, égnek meredező haj, elhiszem hogy nevet, mindig ilyen nevetségesen festek. Bólintottam, majd szekrényem fele vettem az irányt, hogy kiválasszak magamnak valami olyan ruhát, amit nem sajnálok egy erdőbe, de mégsem olyan elcsépelt. 

Lent nem akartam anyáékkal reggelizni, helyette inkább megfogtam pár darab fánkot, és eltettem őket, Jiminnel akartam együtt megenni azokat. Természetesen elmondtam nekik, hova megyek, de nem szokták már kérdezni. Tudták kivel vagyok, aminek nagyon örültek, sőt, anya olyan furcsa mosollyal az arcán méregetett mindig, hogy egy idő után már kellemetlen helyzetbe is hozott. 

Jimin kint várakozott a kapu előtt, én pedig különlegesnek gondoltam ezt az alkalmat, hiszen ez volt az első, hogy elhagytuk a ház környékét. Igaz, hogy az erdő ott volt egy karnyújtásnyira, de mégis, nem a kerítésen belüli rész volt. 

Mosolyogva álltam meg mellette, ő viszont nem nézett rám. Szigorúan a lábait nézte, cipőjének orrával a földet piszkálta, valamiért nagyon zavarban volt. Enyhén még el is pirult, miközben tarkóját vakargatta. 

-Minden rendben? - kérdeztem tőle, valami furcsa érzés járta át az egész lényemet. 

Kérdésemre felkapta a fejét, és szorgos bólogatásba kezdett. Kezemet megfogta, még mindig nagyon kis esetlenül eleinte, de a végül mindig felengedett és bátrabban viselkedett, úgy indultunk befelé. Óvatosan vezetett, nehogy elessek valamiben, egy kiálló farönkben vagy egy szinte láthatatlan faágba, sőt, volt mikor megemelt, mielőtt még megcsúszok a nedves leveleken. Úgy kezelt, mint egy porcelánt, mint egy üveget, folyamatosan engem figyelt, aki igencsak jól vettem az akadályokat, és biztonságban megérkeztem egy nagyobb kis sziklarészhez. Mielőtt leültem volna, az én részemet letörölgette, és csak úgy engedett kényelembe helyezni magamat, majd mellém telepedett. 

-Nézd mit hoztam. - adtam neki oda a fánkokat, aminek nagyon örült. Tudtam, hogy szereti, azt egyszer megemlítette, de ahelyett hogy enni kezdte volna, az egyiket a kezébe vette, és hirtelen nyomogatni kezdte. Érdeklődve figyeltem ahogyan tevékenykedik, amint pedig megláttam a végeredményt, nem tudtam hogy sírjak vagy nevessek. Természetesen örömömben. 

Addig formázta a fánkot, ameddig az valamilyen formában szívecske alakot nem öltött. Mosolyogva pillantott fel rám, érdekelte a reakcióm. Nevetve ráztam meg a fejemet, de a műsorát még nem fejezte be. A fánkot, pontosan a szív közepénél kettétörte, és az egyik részét nekem adta. Így ültünk és ettünk csendben, de tényleg csendben, még madár sem csiripelt a környéken. 

-Egyébként miért pont ide hoztál? - kérdeztem egy idő után. Jimin lehajtotta a fejét szégyenlősen, és telefonját elővéve írni kezdett. 

"Mondani szeretnék neked valamit"

Félve olvastam el a mondatot, majd pillantottam a fiúra, aki ezután ismét elvette a készüléket, és nekikezdett.