A néma srác ablaka(JM) ~ Befejezett

5.rész

Nagy örömmel futottam be a házba, azt is elfelejtettem, hogy anyának köszönnöm kellene. Cipőmet eldobtam, éppen, hogy csak elhagyta lábamat, már siettem is felfele a szobámba. Reméltem, hogy ismét ott mereng az ablakban, nézi a tájat, eget, bánom is én mit, csak legyen ott. Minél hamarabb beszélni akartam vele, vágytam a társaságára, még akkor is, ha csak ilyen módon kaphatom meg. Bár reméltem, ez még ezen a napon megváltozik. 

A küszöbbe a nagy sietségben meg is botlottam, ami egyébként nem lepett meg a reggeli csodás alakításom után, és nem is beléptem, hanem szó szerint beestem a szobába. Mint valami őrült, úgy álltam fel és néztem ki az ablakon. 

Ott volt. Ott ült, ahogyan eddig mindig, és nézett kifele az ablakon. De most nem bámészkodott mindenfele, inkább csak úgy meredt maga elé. Valamin mintha gondolkodott volna, de amint érzékelte, hogy megérkeztem, mintha kicserélték volna. Széles mosollyal az arcán kalimpált nekem, majd már kúszott is a füzetért, amit valószínűleg ő is készenlétben tartott, mint én magam is. 

"Hiányoztál" 

Egyetlen szó állt papírján, mégis, megdobogtatta vele szívemet, úgy, mint még talán életem során semmi sem. Kicsattanó örömmel olvastam el, újra és újra, majd boldogan hajoltam le, hogy megírhassam válaszomat. 

"Siettem vissza" 

"Hol voltál?" 

"Vettem neked valamit." 

Nem volt szívem neki leírni, hogy a barátaimmal találkoztam, hiszen tudtam, neki nem nagyon vannak olyanjai, egyszerűen nem tudtam volna belegázolni a lelkébe. 

"Nekem? Mit?" 

Tekintete kíváncsi volt, feje kissé félrebillent, és láttam rajta, óvatosan próbál szétnézni szobámban, már amennyire onnan lehetséges. Heves bólogatásba kezdtem, majd megmutattam a neki szánt ajándékomat. 

"Egy könyv. De személyesen szeretném odaadni neked"

Amint ezt elolvasta, leejtette a kezében lévő füzetet, és szomorúan nézett vissza rám. Nagyot sóhajtott, majd ismét megfogta azt, és valamit bőszen írni kezdett. 

"Nem szeretnék találkozni veled" 

"Miért?" 

Magam sem tudom, hogy ez miért fájt annyira, mindenesetre zavart, és rosszul esett, hogy élből elutasított. 

"Én...más vagyok." 

"Tudom." 

Válaszomra döbbenten meredt vissza, és egy darabig nem is írt semmit sem. Csak nézett, de legalább nem menekült el azonnal, mint az esetek többségében. Elemezte amit mondtam neki, tekintete kissé kétségbeesett volt, arcáról félelem tükröződött. Mintha azért aggódott volna, hogy elítélem emiatt.

"Haragszol rám?" 

Kérdésemre nemlegesen megrázta a fejét. 

"Még így is hajlandó vagy velem beszélni?" 

"Persze, ez miért lenne akadály?"

"Másoknál az volt" 

"Nálam nem az. Akkor, ha átmegyek, lejössz hozzám?" 

Egy ideig habozott, majd végül, lassan, nagyon lassan, de bólintott. Boldogan pattantam fel a helyemről, majd mosolyogva intettem neki, jelezve, hogy készüljön fel, hamarosan találkozni fog velem. Kezembe kaptam a neki szánt könyvet, és belenéztem a tükörbe. Az arcom mutatható és vállalható, szóval mehettem is. Sietve robogtam le a lépcsőn, és ismét elmentem anya mellett mindenféle szó nélkül. Szerintem lassan kezdi megszokni.

Siettem, egyenesen Jimin háza fele. Ami körülbelül olyan húsz lépésre lehetett tőlem, a házak között nem volt valami nagy távolság.
Megálltam a kapu előtt, és egy hatalmas, mély levegőt véve becsöngettem. Izgatott voltam nagyon, és reményekkel teli. Annyira, mint eddig még soha. Nem is kellett sokat várnom.
A kapu lassacskán kinyílt.