A néma srác ablaka(JM) ~ Befejezett

15.rész

-Szerinted ez hogy áll? - tartott maga elé egy nyári ruhát Jiwon, majd az egyik kiállított, ember nagyságú tükör előtt kezdett forogni.

-Nem neked való. - rogytam le az ott lévő kanapéra. - Ezek a virágok túl kislányosak. Nézd meg a másikat. 

-Igaz. - tette vissza a ruhát a helyére. - Egyébként, mitől vagy te ennyire kedvtelen? - kérdezte, miközben válogatott a sok színes anyag között. - Te, aki legalább annyira bolondul a vásárlásért mint én. 

-Annyira bonyolult, nem is tudom, hogyan meséljem el neked. - túrtam a hajamba, mikor kezemmel megéreztem a nyakamban lógó fél szívet, amit még Jimin vett nekünk. A másik fele nála van, jelezve, hogy szerelmünk örökké tart. 

-Mondjuk kezdd a legelején, miénk a nap. - nézett rám hátra, két farmer között válogatva. Egy kicsit rosszul éreztem magamat amiatt, amiért csak most tud meg mindent, ami az elmúlt időben történt. Ő a legjobb barátnőm, és féltem, hogyan fog reagálni, hogy nem csak tetszik valaki, össze is jöttem vele, ráadásul neki egy szót sem szóltam. 

-Van a szomszédomban egy fiú... - sóhajtottam. 

-Jimin. - fejezte be a mondandómat, én pedig azt hittem, hogy le fogok fordulni az ülőalkalmatosságról. 

-Honnan.... - kezdtem volna bele, mire Jiwon felnevetett, és lábamat arrébb pakolva leült mellém. 

-A múltkor, mikor találkoztunk, és te elmentél mosdóba, akkor kaptál tőle egy üzenetet. Én meg fogtam, és elolvastam. Igazából nem tudok semmit sem, de a benne lévő szívecske miatt gondolom, hogy valami szerelmes dolog lehet közöttetek. 

-Igen, az van. - hajtottam le a fejemet. - Tudod...mikor megismerkedtem vele, akkor nem beszélt, azt hittem, hogy néma. Viszont pár napja megszólalt. 

-De hiszen örülnöd kellene ennek, hiszen akkor ez azt jelenti, hogy mégsem defektes szegény. 

-De nem tudok örülni neki, hiszen hazudott. Úgy tudtam, hogy néma! 

-Szereted? - kérdezte Jiwon, mire határozottan bólintottam, kezemet a nyakamban lévő láncra csúsztattam. 

-Persze hogy szeretem, ez nem változtat azon, hogy egyébként ő az első fiú az életemben, akibe szerelmes vagyok. 

-Szerintem nem szereted. - rázta meg barátnőm a fejét, mire érdeklődve vártam, mit akar ebből kihozni. - Mármint, ha szereted, akkor meghallgatod, és beszélsz vele arról, miért is tettette hogy néma. Vagy..ez most hogy volt, ő vallotta be, hogy nem néma? 

-Nem. - gondoltam vissza az eseményekre. - A szüleivel találkoztam először, ők meséltek róla, és reménykedtek abban, hogy barátok leszünk, mert sajnos az ő fiuk....

-Mi van a fiukkal? - kérdezett vissza barátnőm, de az én gondolataim már máshol jártak. Arra gondoltam, amit Jimin édesanyja mondott, amikor először találkoztam vele. 

"Nekünk is van egy fiúnk, de ő sajnos nem beszél." 

-Mikor megkérdeztem tőlük, Jimin miért ilyen, akkor azt mondták megtudom, ha eljön az ideje. Anya szavai...a két ágy, a két íróasztal a szobájában...a két hinta az udvaron...nem biciklizett már egy jó ideje... -Soha nem volt néma. - suttogtam magam elé. 

-Tessék? Nem értem ha motyogsz. - hajolt közelebb Jiwon. 

-Jimin...nem tettette. Valami miatt nem szólalt meg. Jimin soha nem volt néma, valami baj történt vele, azért nem beszélt évekig! És mikor azt mondták, hogy én miattam változott meg, akkor azt komolyan gondolták! Jimin miattam beszél! - pattantam fel, Jiwon pedig követte példám. 

-Szereted őt, igaz? - nézett mélyen a szemembe, mire könnyeimtől alig látva, de bólintottam. 

-Akkor menj szépen haza, és beszélj vele! Nagyobb szüksége van rád, mint hinnéd. 

-Nem haragszol? - kérdeztem, barátnőm pedig átölelt. 

-Majd minden mást lemeccsezünk később. - nevetett, én pedig táskámat felkapva, amilyen gyorsan csak tudtam, biciklire ültem, és hazafele indultam. 

Annyira sajnálom Jimin...

 - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - 

Mint aki az életéért fut, úgy siettem hazafele. Magamban csak szidtam a saját fejemet, amiért ennyire makacs voltam, és esélyt sem adtam neki napok óta, hogy szóba állhasson velem. Rendkívül szégyelltem magamat, szinte nem is tudtam, hogy van nekem ilyen oldalam is. Féltem attól, hogy a kis akcióm miatt majd elveszítem, féltem, hogy inkább feladta, és nem beszélünk többet. Mivel senki nem volt otthon mikor megérkeztem, cuccaimat ledobtam oda, ahova éppen tudtam, felsiettem a szobámba, abban a reményben, hogy Jimin még mindig az ablaknál ül. Azért nem hozzá mentem elsőnek, mert még arra nem álltam készen, hogy szemtől szembe beszéljek vele, nem tudtam, hogy egyáltalán akar e látni ezek után. Így hát azt választottam, ami a legegyszerűbbnek tűnt, az ablakot. Függönyeimet egy hatalmas lendülettel szétrántottam, és átnéztem a szemben lévő ablakra. 

Ott ült. Ott ült, mint eddig szinte mindig, és az eget nézte. Egészen addig, ameddig nem érzékelte mozgásomat, akkor viszont rám nézett. Nem mozdult egyikőnk se, csak nézte a másikat. Pár percnyi néma szemezés után, nagyot sóhajtott, és lenyúlt maga mellé. Kezébe vette azt a jól ismert füzetet, filcet, amit én is használtam, és valamit írni kezdett. 

"Megmagyarázhatom?" 

Egy enyhe mosolyt engedtem meg felé, és bólintottam. Azt hittem, majd üzenetet fog küldeni, esetleg írni fog, de nem. Láttam rajta, hogy nagyon, nagyon nehéz neki az egész, nem tudja, hogyan kellene elkezdenie. Én csak türelmesen vártam, hogy mi fog következni, mikor felnézett, egyenes rám.

Sírt. 

Mérhetetlenül sajnáltam, bele sem gondoltam, mi történhetett vele, mi az, ami miatt így alakult az élete. De képes volt miattam felszaggatni a lelkében lévő régi sebeket, emiatt pedig még rosszabbul éreztem magamat. Kutakodott valami után, majd szemeit megtörölve, mély levegőt véve felmutatott nekem egy nagyobb képet. Tisztán láttam rajta a két babát, amint mosolyogva ülnek egymás mellett, szájukban egy-egy fog található. Nagyon hasonlítottak egymásra, olyanok voltak, mint két mini Jimin. Bólintottam, ő pedig váltott. A következő képen a két baba már nagyobb volt, és abban a hintában ültek, ahol a múltkor én is ültem Jiminnel. Egyre jobban érzékelhető volt a hasonlóság, a képen egy testvérpár volt. Ekkor pedig rájöttem: Jimin nem egyedüli gyerek. Volt egy testvére, de csak reménykedni tudtam, nem az történt, amire én gondoltam. A képek sorban követték egymást, a két gyerek pedig folyamatosan nőtt. De az egymás iránt táplált szeretet még mindig látszott. Minden kép őszinte volt és boldog, egészen a következőig. 

Egy újságcikk volt, egy szétroncsolt biciklivel, és egy autóval. Ez pedig megmagyarázta, hogy miért nem ült biciklire ennyi ideig. A testvére meghalt. Egy autó-balesetben, és ő volt a biciklis. 

Az utolsó képen Jimin egyedül ült a hintában, magába roskadva, görcsösen kapaszkodva a láncba. A mellette lévő hinta pedig üres volt. Ahol eddig egy fiú ült, az most magányosan lengett, üresen. Hát ez volt a baj. Ezért nem beszélt évekig, ezért nem ült biciklin, ezért volt mindenből kettő a szobában, ezért volt annyira magába fordulva, ezért volt annyira nagy szüksége rám. 

Jiminnek van egy halott testvére.