Varázslatos év. |JiKook FF|BEFEJEZETT

35.

Az úton Taehyung, és Seulgi véleménye alapján, jobb lenne, ha a gépen csak Junkook ülne mellettem. Ők láthatólag jól elvoltak, velem ellentétben, ugyanis semmi kedven nem volt vele együtt ülni. Így egész úton, hozzá sem szóltam. 

A járat, pont a mi városunkba érkezett meg. Nagyot nyújtózva keltem fel az ülésből,  majd az utazótáskám, és a bőröndjeinket megfogva, indultunk is ki a gépből. Amikor elhagytam a szerelvényt, szomorúan konstroláltam, hogy egész hűvös van. "Ilyen sokáig távol voltam?" a perzselő nyárból, korai ősz lett. 

Sok mindent kell elintézzek majd itthon. Ki kell fizetnek a számlákat, a lakbért, azt amíg nem voltam itthon. Seulgit vissza kell íratnom az iskolába, és magammal is kellene kezdenem valamit. 

-Én megyek srácok. -Mondta Junkook mire felhúztam az orrom. 

-Máris? -Kérdezte Taehyung, mire Seulgi odaszaladt hozzá, majd átölelte. 

-Majd látogass meg minket. -Mondta, mire Junkook visszaölelte, és elmosolyodott. 

-Mindenképp. -Azzal intett a fiúknak egyet, majd rám nézett. -Szia. 

Nem köszöntem vissza neki, csak fellélegezhettem, hogy végre eltűnt. Elindultunk a rég nem látott otthonom felé, amit már nagyon várok, hogy újra láthassam. 

                                                                                   *Taehyung szemszög*

Elkísértem őket haza, majd úgy gondoltam, velük maradok  ma éjszakára. Hisz a rég nem látott legjobb barátom tért, végre haza. Segítettem nekik lepakolni, majd nagyot szusszanva lépdeltem az ajtóhoz. 

-Elmegyek bevásárolni nektek. -Mondtam, mire elmosolyodott. 

-Ugyan, nem kell. Majd én elmegyek. -Legyintett, de én tovább akadékoskodtam. 

-Nos, mindjárt jövök. -Azzal kiléptem az ajtón, majd elindultam, a közeli kisboltba. 

Nagyon jó magam mellett tudnom őt. Borzasztóan hiányzott, és nem volt elég, csak az egy nap egyszeri telefonálás. Nagyon makacs...Neki is jobb lenne, ha megbocsájtana Junkooknak. De így egyikük sem boldog. És a végén az lesz, hogy elhidegülnek egymástól. 

Beléptem a boltba, majd egy kosarat megfogva az édességeket céloztam meg, hogy egy kis örömöt szerezhessek Seulginak. Párat bepakoltam, majd a Milerit-dolgokhoz vettem az irányt. Éppen kivettem volna egy fagyasztott pizzát, amikor valaki nekem jött, engem majdnem a hűtőbe lökve. 

-Bocsánat. -Álltam arrébb, és kértem bocsánatot, hiába nem az én saram, de én ilyen vagyok. 

-Taehyung drága? -Hallottam meg egy kedves női hangot, meglepetten hátra fordultam, hogy megnézzem, kihez van szerencsém. -Taehyung drága, tényleg te vagy az! milyen nagy lettél! 

-Park Eun ni? -Tágultak ki kétszeresére a szemeim, ahogy meg látta ki áll velem szemben. Összeszedtem magam, és próbáltam nyugodt lenni, és nem a nyakába ugrani. -Rengeteg kérdésem van ön felé. 

-Nekem pedig hozzád. -Mosolyodott el. -Gyere, üljünk le valahová beszélgetni. -Simította meg kedvesen a hátam, én pedig csapot-papot ott hagyva, indultam ki vele az épületből. 

A játszótérre ültünk le, majd rá néztem, ő pedig rám. 

-Akkor, kérdezz csak bátran. -Mondta, mire bólintottam. 

-A legelső ami megragadta a figyelmem, az az, hogy miért van katonai ruhában? -Néztem végig rajta, már nem az a részeges nő ült mellettem, aki három évvel ezelőtt. 

-Nos, egyszerű rá a magyarázat. Katona lettem! -Mosolyodott el, az én arcomra is mosolyt csalva. 

-Mióta? és hol lakik most? -Tettem fel a következő kérdésemet. 

-Két és fél éve. USA-ban egy katonai létesítményben. Már nem az vagyok, mint régen. Nem iszok, és kifinomult, erőteljes nő lett belőlem. 

-Azt látom! -Bólogattam elismerően. 

-Ha ennyit szerettél volna tudni, akkor most én kérdezek. -Mosolyodott el halványan. -Hogy van az én egyetlen fiam, Jimin? 

-Hazudnék, ha azt mondanám hogy jól. Jelen pillanatban, egy kicsit zűrös az élete, de mi mind itt állunk mellette, szóval megoldjuk. Viszont...Hogy értette azt, hogy EGYETLEN fia? -Emeltem ki az egyetlen szót. 

-Ezt...Már nagyon régóta el akarom mondani. Park Seulgi, nem az én fiam. 

-Azt akarja mondani, hogy Jimin, és Seulgi, nem vértestvérek?! -Mondtam egy kicsit hangosabban is a kelleténél. 

-Nem azok...De ha ezt Jimin megtudná, talán megváltozna róla a véleménye, és ezt nem akarom. Mindig is testvérként tekintettek egymásra, és ez maradjon is így. 

-Ez borzasztó! -Túrtam idegesen a hajamba. 

-És mond...Szerelmes már a fiam? -Kérdezte rekedtes hangon, mire rákaptam a tekintetem. Könnyes szemekkel nézett rám, majd tenyerét szája elé helyezve, adta meg magát, és zokogni kezdett. 

-Szerelmes ám! -Mosolyodtam el, majd vigasztalásképp, simogatni kezdtem a hátát hogy megnyugodjon. 

-Nem kell, jól vagyok...Jól vagyok. -Húzta ki  magát, majd letörölte a könnyeit. 

-Miért nem kereste fel őt, ha szereti? -Kérdeztem halkan, mert engem is elszomorít ez az ügy. Hisz a legjobb barátomról van szó. 

-Azt nem tehetem. Amióta besoroztak, nincs szabad időm. Ide is, csak a munka miatt jöttem. De...Úgy gondoltam, ha enne vége lesz, igenis elmegyek hozzá. De még nem tehetem...Nos, nekem mennem kell. Vigyázz magadra, Taehyung drága. Kérlek, tartsuk a kapcsolatot. 

-Mindenképp! köszönöm, hogy találkozhattam önnel. -Azzal közelebb lépett, majd átölelt.

-Ez maradjon titok! -Tette a szája elé az ujját.

-Nálam az marad! 

-Akkor hát Taehyung, viszlát! -Tisztelgett előttem egyet, kezét feje fölé emelte, majd könnyeivel küszködve, mosolyogva távozott. 

Könnyeket csalt a szemebe ez a találkozás, de egy valami nagyon bántott.

"Hogy fogom tartani a számat?"

Sziasztok! meglepett igaz? bocsánat ezért az eseménytelen részért, de ez majd fontos szerepet fog játszani drága Jiminünk, és Seulgi életében. Nos remélem tetszett. A következőben már történni is fog valami, garantálom. Addig is PÁPÁ! :3