Mélység |Todoroki × Oc - Befejezett|

Prológus

Az utolsó este. Az utolsó órák. Az utolsó percek. Ennyi maradt meg nekünk.

Todoroki gépe pontosan reggel 08:05-kor indul, a Tokiói repülőtérről. Addig pedig még 10 óránk van vissza. 10 óra, amit egymással tölthetünk.

  - Bár minden alkalommal ilyen csillagos lenne az ég - álmélkodtam el, közben pedig barátomhoz szóltam, akin eddig feküdtem.

  - Hisz mindig ilyen. Csak nem mindig jövünk ide ki - reagálta le egyszerűen.

  - Olyan ünneprontó vagy - kezdtem el puffogni, amit ő nem nézett jó szemmel.

  - Elég - csípett az oldalamba, amit én egy fájdalmas hanggal támogattam - Nem azért jöttem veled ezeket a karácsonyi égőket nézni, hogy puffogj.

  - Karácsonyi...mi? - nevettem el magamat - Miket beszélsz? - magasodtam fölé, hisz eddig karján pihentettem magamat - A karácsonyi égők nem ilyenek - jelentettem ki.

  - Akkor? - pislogott rám.

  - Most mondanám azt, hogy majd megmutatom, de te nem leszel velem karácsonykor. Sőt, több, mint 1700 km lesz köztünk - halkultam el a végére.

  - És téged ez megállít? Vagy engem? - húzott édes mosolyt ajkaira, melyekkel alig pár perce csókolt engem.

  - Nem. De azért mégis. Az ország másik felében leszel, én pedig itt. Biztos működni fog ez? - szűkült össze szemem.

A fiú csak sóhajtott egyet, majd felült. Ennek következtében nekem is lekellett ülnöm, egyenesen vele szembe. Szemeim őt fürkészték, s egy pillanatra se akadt el róla a tekintetem.

  - Mennyire bízol abban, ha azt mondom, hogy megoldjuk? - szólt elém, közben pedig ajkai távolsága fokozatosan csökkent az enyémtől.

  - Benned bízom. De abban, hogy megoldjuk, abban nem. Mi lesz akkor, ha a távolság okozta magány végett, valaki másba szeretünk? - nézte rá félve - Muszáj egyáltalán menned?

  - Te is tudod nagyon jól a választ - hunyta le szemét, és megállt, nem közelített felém - Ez a legnagyobb hátrány. Nem bízunk abban, hogy működni fog. Vessünk neki véget? - nyitotta ki gyönyörű szempárját, amivel egyenesen engem vizslatott, oly komoran. Csak megráztam a fejemet.

  - Nem akarom, hogy vége legyen. Szóval megtudjuk csinálni - tartottam felé a kisujjamat.

Ő csak egy mosollyal díjazta cselekedetemet, majd saját kisujját az enyém köré csavarta. Mosolya nem halványult el, sőt erősebb lett. Ajkai gyors sebességgel tapadtak az enyémre, én pedig viszonoztam édes csókját. Ez lesz az a dolog, ami mindennél jobban hiányozni fog.

  - Kérjük az Nakagawaba tartó gép utasait, hogy kezdjék meg a beszállást - szólalt meg a hangosbemondó, már sokadjára.

  - Vigyázz magadra - léptem közelebb, hogy egy utolsó ölelést még tudjak neki adni.

Todoroki szülei, valamint testvérei már fent voltak a gépen, már csak az egy szem fiú hiányzott a családi körből.

Ő nem szólt semmit, csak szorosan magához fogott, így beszippanthattam mennyei illatát, amit valószínűleg most érzek utoljára, egy hosszadalmas ideig.

  - Kérjük az Nakagawaba tartó gép utasait, hogy kezdjék meg a beszállást. A gép hamarosan indul - szólt ismét a hangosbemondó.

  - Mennem kell - távolodott el, egy meggyötört hang mellett.

Szemeim sarkát szúrták a könnyek, de nem engedtem nekik utat.

  - Írj, ha lesz időd - tüntettem el az ajkaink közötti távolságot, majd mélyen megcsókoltam őt.

Az utolsó csókunk egy időre.

  - Jó - mosolygott bele a csókba, majd egy hosszas puszit adott a számra, és eltávolodott.

Megragadta bőröndje kallantyúját, majd intett, és már el is tűnt az úton, melyre a repülőgépre kell felszállni.  Megvártam míg felszáll a repülő, s elhagyja a repteret. Könnyeim, melyek eddig bent voltak, kitörtek, s a saját tempójúban folytak le arcomon.

Vajon tényleg ez lesz a kapcsolatunk vége?