Akaratomon kívül - Aki Keres Az Talál |Befejezett|

4.

           

És ezen a napon változott meg teljesen az életem. Nem gondoltam volna, hogy velem valaha, bármi is történni fog, főleg nem, hogy ehhez fogható. Ez volt a nap, amikor minden megváltozott, amikor egyszerű, nyugodt kis életem gyökerestül felfordult.

Épp az ebédlőben ültem Tarával, beszélgettünk, nevetgéltük. Aaron épp leült hozzánk, és elkezdett hülyülni.

-        Szóval – nézett rám Aaron – közületek lesz valaki a párom az év végi bálon. Csocsózzátok le magatok közt melyikőtöké a főnyeremény.

-        Én nem megyek vele a bálba. – vágta rá Tara.

-        Én kizárt, hogy elmegyek vele a bálba. – Kontráztam. – És jössz nekem egyel, miután kidumáltalak, hogy miért nem vagy törin.

-        A francba!

-        Szuper! Akkor Tara a szerencsés. – Kacsintott Aaron. – Lehetőleg lila, és zöld ruhába gyere, ha van olyanod köszi! – Majd ezzel át is ült a haverjai asztalához.

-        Nem hiszem el, hogy Aaronnal megyek a bálba. – bámult rám kérdőn Tara. – Most utasíthatom vissza Blake-et. Pedig ő biztos nem kényszerítene bele egy lila-zöld göncbe. Már a gondolatától is kiráz a hideg.

-        Ja, de Blake-nek annyi esze sincs, mint Aaronnak.

-        Miért is barátkozunk vele egyáltalán?

-        Mert...- de a mondatot már nem tudtam befejezni, mert hirtelen megszólalt az igazgató hangja a hangszórókból.

-        Kérem Lizzy Hars-ot az irodámba!

Lassan felnéztem Tarára. Kikerekedett szemekkel bámult rám. Majd körbe néztem. Mindenki engem nézett. Tehát jól hallottam. Ekkor a gyomrom görcsbe rándult, és majdnem elhánytam magam.

-        Lizzy! Menj! – Lökött meg Tara. Rá kellett vennem magam, hogy felálljak. Lassan feltápászkodtam, és annál is lassabban indultam el az ajtó felé, miközben álltam a kérdő tekinteteket.

Amint kiléptem az ajtón még jobban fájni kezdett a hasam. Gyorsan átgondoltam, miért is hívathatnak be. Vagy valami rosszat tettem, amiről nem tudok, vagy - és ebbe belegondolni se mertem - meglett az Igaz társam.

A kezemet a hasamra tapasztva léptem be az irodába. Az igazgatónő, egy kicsi, gonosz tekintetű, szőke nő, az asztalánál ült. Mellette az igazgatóhelyettes állt, aki a kémia tanár is volt. Egy nagydarab, barna hajú, kék szemű fickó, aki mindig úgy méregetett, mint egy darab penészes kenyeret.

-        Ülj le kérlek. – mutatott az igazgatónő az asztala előtt lévő székre. A legrosszabbakra gondolva huppantam le a kényelmetlen székbe.  – Nagy bejelenteni valónk van számodra. Nem is akarom sokáig húzni az időt. Szóval, azt hiszem, megvan a társad.

Körülbelül öt percbe telt, mire feldolgoztam, mit is hallottam. Nem bírtam elképzelni, hogyan lehetséges ez, nem tudtam mit reagálni. Csak ültem ott bambán, és vártam, hogy elröhögjék magukat, és bejelentsék, hogy csak tréfáltak. – Mr. Bart elkísér az irodájába, ahol rád vár. – Mutatott az igazgatóhelyettesre, aki elindult kifelé. Tudatosult bennem, hogy ez nem vicc, és eljutott az agyamig az információ. Majdnem elsírtam magam hirtelen, bár én sem tudtam, hogy örömömben, vagy pánikomban. Vettem egy mély lélegzetet, és utána mentem. Minden másodperc egy órának tűnt, minden lépést egy háborúnak éreztem. Nem bírtam elhinni, hogy tényleg ott van tőlem pár lépésre Ő.

Az iroda ajtajában Mr. Griff várt minket. Kinyitotta nekünk az ajtót, Mr. Bart rögtön belépett, én viszont megtorpantam még egy pillanatra. Bele néztem Mr. Griff szemébe, de nem azt láttam, amit vártam. Nem boldogságot, nem büszkeséget, vagy bármi jót. Őszinte aggodalom sugárzott a szeméből. Felismertem.

Ennek tudatában, még jobban félve léptem be a terembe. Aztán felnéztem, és megláttam. Épp Mr. Bart-tal váltott pár szót. Kezet fogtak, majd a fiú rám nézett, és elmosolyodott. Magas volt, és izmos, szőke haja fel volt zselézve, de jól állt neki. Angyali, világoskék szemével az arcomat kémlelte. A görcs, a hányinger elmúlt.

Oda lépett hozzám, és kezet nyújtott. Elfogadtam, és megráztam a kezét. Nem éreztem semmi különlegeset, nem éreztem úgy, hogy összeköt minket valami láthatatlan dolog, mint ahogy vártam. Egyszerűen boldog voltam.

-        Szia. Xanden vagyok.

-        Én meg Lizzy. – Mondtam remegő hangon, és elengedtem a kezét.

-        Remek. – Nézett ránk Mr. Bart. – Lizzy. Xanden úgy döntött, ide jön tanulni. Kérlek vezesd körbe.

-        Jó jó persze, máris. – Dadogtam, és folyamatosan az arcát néztem. – Gyere! – Megfordultam, és kiléptem a teremből. Mr. Griff már nem volt ott. Ahogy senki más sem, mivel az órák már elkezdődtek, így csak ketten voltunk a kihalt folyosókon.

-        Khm.. Szóval ha erre felmész itt vannak a lányok szobái, itt szemben pedig a fiúkéi.  – Mutogattam összevissza, miközben iszonyú hülyén éreztem magam a kialakult szituációban. Ott sétáltam az élet társammal, azzal az emberrel, akivel örökre együtt leszek, jóban rosszban. Akivel végre teljes lesz az életem, aki a legboldogabbá tehet. És én meg csak a WC-k szuper elhelyezkedéséről magyarázok neki megállás nélkül. Nem is értettem, hogy ő hogy tud teljesen nyugodtan, sőt szinte érdeklődve hallgatni azt amit mondok.

-        Milyen szép ez az épület. – Nézelődött kedves tekintettel, én meg hátra néztem rá összehúztam a szemöldököm. Az egész suli szürke, és poros. Sehol egy szép kép vagy festmény a falakon, csak középkori oszlopok, és lépcsők. Mi olyan szép ebben?

-        És melyik szobában leszel? – Érdeklődtem.

-        Öhmm.. – Halászta elő a kulcsait, majd büszkén felmuatta.  – 506.

-        Szuper! – Néztem el kínosan. – És itt van az ebédlő. Nem túl jó a kaja, de meg lehet enni. Meg van büfé is, bár én nem gyakran járok oda. Inkább könyvekre gyűjtök.

-        Szeretsz olvasni?

-        Igen, nagyon. Főleg a kinti világról. Jó álmodozni arról, hogy milyen lehet. Beleképzelni magad az ő életükbe.

-        Hát igen. Nem túl jó így bezárva.

-        Nem. Nem túl jó.