Akaratomon kívül - Aki Keres Az Talál |Befejezett|

11.

Másnap szerencsére vasárnap volt, így kihagyhattam a reggelit, és magamba fordulva fetrenghettem az ágyamon, amíg Tara rám nem rontott.

- Lizzy! – Csapta ki az ajtóm egy hurrikán óvatosságával.

- Ne csapkodj. – Motyogtam a párnámba, és bár valószínűleg csak nyekergésnek hallatszott, a barátnőm még ennyiből is megértett.

- De csapkodok! Legjobb barátnődként az a dolgom, hogy helyre rázzalak, ha hülye vagy! Már bocs. – Nézett le rám szánakozva, mire hajlandó voltam az oldalamra fordulni, hogy lássam is, és hogy amúgy kapjak rendesen levegőt.

- Miért is vagyok hülye?

- Mert itt duzzogsz a szobádban ahelyett, hogy lemennél, és meghallgatnád az ő verzióját is.

- Nem duzzogok. – Néztem rá megsértődve. – Egyszerűen nem bírok mit kezdeni a szituációval.

- Hogy érted? – Ült le az ágyam szélére.

- Hát úgy.... Úgy, hogy.... – Kerestem a szavakat. – Ajj Tara, te nem érted milyen érzés volt, amikor azt mondták megvan az igaz társam. Nekem előtte azt mondták, sose lesz meg, és mégis! Képzeld el, hogy azt mondják neked, megtalálták a tied, majd ilyen rövid idő alatt el is veszik. Vagyhát... Igazából sose volt meg. És ha ez nem lenne elég, ez egy előre eltervezett kicseszés volt ellenem! – Szakadt fel belőlem a sírás.

- Liz. – Söpört ki egy hajszálat az arcomból. – Én nem érzem, hogy neked ez a szituáció milyen iszonyú szar lehet. De azt tudom, hogy adni kell neki egy második esélyt. És utána együtt kitaláljuk mi legyen.

- De hazudott. Nagyon nagyot. – Zokogtam.

- Ahogy te is. – Suttogta, mire abbamaradt egy pillanatra a sírásom, majd kétszer olyan erővel tört ki belőlem újra.

- Sahajnáhálohom.

- Nem haragszom. – Nézett rám. – Egyszerűen rá akartam világítani, hogy te is voltál a helyében. – Kezdett tudatosodni bennem, hogy teljesen igaza van, így ülésbe szenvedtem magam, hogy át tudjam ölelni.

- Igazad van. Összeszedem magam, és menjünk, keressük meg. – Nyögtem ki egy nagy sóhajt követően.

Lezuhanyoztam, és megmostam az arcomat, majd belebújtam egy fekete térd gatyába, és egy fekete felsőbe, majd nyugtáztam magamban, hogy úgy nézek ki, mint aki gyászol valakit.

Gyors váltottam egy lila trikóra, majd a karkötőmet csavargatva kiléptem Tarához.

- Jó vörös a szemed. – Nézett végig rajtam. – De mindegy, majd azt mondjuk allergia. – Állt fel, majd az ajtóhoz lépett, és megvárta, hogy belebújjak a szandálomba.

- És merre van? – Léptünk ki a szobámból, miközben lófarokba kötöttem a hajamat.

- Mindjárt ebéd, menjünk az ebédlőbe. – Követtem Tarát, miközben azon gondolkoztam, milyen sok időt el tudok tölteni szenvedéssel.

Az ebédlőben még nem voltak sokan, vasárnaponként vannak, akik ki is szokták hagyni. Aaron és Xanden ott ültek a tanári asztal mellett. Aaron éppen nagyon magyarázott valamit Xandennek, ő viszont láthatólag nem is figyelt rá, csak bámult maga elé. Kialvatlannak, és gyűrtnek tűnt.

Tara megfogta a kezem, és egyenesen oda vezetett hozzájuk. Xanden felnézett ránk, majd amint realizálódott benne, hogy mi vagyunk azok, felpattant. Aaron kérdőn nézte a jelenetet, majd mivel megérezte feszültséget, nemes egyszerűséggel ott hagyott minket, aminek mi kifejezetten örültünk.