Akaratomon kívül - Aki Keres Az Talál |Befejezett|

12.

Napokig emésztettük Tarával Xanden sztoriját.

Minden megváltozott közöttünk, természetesen már nem nehezteltem rá a történtekért.

A többi ember számára semmi változást nem mutattunk, de már nem úgy álltunk egymáshoz, mint eddig.

Tarával megállás nélkül arról beszélgettünk, hogy a tanárok hogy gondolták ezt az egészet, és hogy vajon mire volt jó.

Hiszen egyértelműen nem történt velem semmi hasonló, mint Xandennel, nem halt meg az igaz társam, de akkor mire volt jó a színjáték?

Rengeteg volt a megválaszolatlan kérdés, de nem siettük el a válaszok keresését.

Úgy tettünk, mintha minden rendben lenne, Tarával adtuk a vihogós önmagunkat, minden szünetben Xandennel és Aaronnal voltunk, aki amúgy semmiről nem tudott, de az a mottója, hogy „ha valami kínos, abból jobb kimaradni".

A tömeg előtt még egymás kezét is fogtuk Xandennel, ami ellen nem is volt kifogásom, egyszerűen nem úgy gondoltam rá, hogy szerelemből tesszük.

Tara nagyon sok időt töltött Xandennel, talán többet is, mint én. Sokszor elvonultak beszélgetni órákig, aminek én örültem, ugyanis az én fejem túlságosan tele volt ahhoz, hogy figyelmesen tudjam végig hallgatni Xanden meséit az előttünk élt életéről.

Amikor már muszáj volt, elkezdtük felhozni a kérdést, hogy hogyan is tovább?

Nem sokat szóltunk a dologhoz, de szerintem mindenkinek az járt a fejébe, hogy hogyan lehetne megtudni az igazat.

Végül egyik délután, amikor az udvaron ültünk hármasba, Tara ismét felhozta a témát. Éppen Xanden mellett ültem, és ha hosszan néztek minket, rá hajtottam a fejem a vállára, miközben valójában nagyon messze jártak a gondolataim. Tara velünk szemben ült, és a nap felé fordulva, becsukott szemmel élvezte a napsugarakat.

- Na srácok. - Fordult felénk. - Valamit már kezdeni kéne a szituval. Kínos nézni, ahogy tettetni próbáljátok a galamb párt. - Nézett ránk szánakozva, mire sóhajtva odébb húzódtam Xandentől, és Tara felé fordultam.

- Mit tehetnénk?

- Nem tudom. De valamit muszáj. Nem ülhetünk itt tehetetlenül. - Járatta a tekintetét közöttünk, majd felcsillant a szeme. - Megkérdezhetnénk Mr. Griffet.

- Nem jó ötlet. - Mondtam. - Bármennyire is vagyunk jóban, ha megtudná hogy mindent tudunk, szólna az igazgatónak.

- Egy próbát megér nem? - Szólalt meg Xanden. - Nem elmondani neki, csak puhatolózni. Hogy egyáltalán tud-e a dologról.

- De tényleg Liz. - Hajolt közelebb Tara. - Régen tök sokat beszélgettetek. Menj, panaszkodj neki valamit Xandenről, hátha le tudsz olvasni valamit a reakciójából.

- De hát már nagyon rég nem voltam nála beszélgetni.

- Ideje újra kezdeni.

- Azt mondjátok?

- Igen! - Vágták rá egyszerre. Elgondolkodva néztem fel az égre. Valójában már az előtt is fel akartam keresni Mr. Griffet, hogy kiderült az igazság Xandenről, ugyanis régen valóban nagyon sokat jártam hozzá beszélgetni, és lelkiismeret furdalásom volt, hogy nem voltam jó ideje.

- Meg lehet próbálni. - Adtam be a derekam.

- Ez az! - Mosolygott Tara.

Másnap gyomorgörccsel a hasamban kopogtattam be Mr. Griff irodájának ajtaján.

Tele volt a fejem instrukciókkal, amiket Tarától kaptam. Ki találta, hogy milyen indokkal érkezzek, hogy viselkedjek. Még el is kellett játszanom az egészet Xandennel, amitől kicsit kényelmetlenül éreztem magam.

Mr. Griff rövid várakozás után ajtót nyitott, és nem tűnt kifejezetten meglepettnek, hogy engem lát.

- Lizzy. - Mosolygott rám aggodalommal a szemében. - Rég jártál nálam. Reméltem, hogy előbb-utóbb visszatalálsz. - Visszamosolyogtam, és beléptem a szobába, amint odébb állt, hogy beengedjen.

Amint beléptem a jól ismert irodába, egy pillanatra elszállt az izgulásom, és úgy éreztem biztonságban vagyok. Rögtön oda léptem a székhez, amin kis koromban annyit ültem, és mosolyogva simítottam meg a támláját.

A szoba mit sem változott az utolsó ott létem óta, bár igazából az első ott létem óta sem igazán. Barátságos, barna falak fogták közre a közepes méretű irodát, aminek az ajtóval szembe lévő falán egy nagy ablak engedett kilátást az udvarra. Az ablak előtt állt Mr. Griff fa íróasztala, mögötte a székével, rajta vízforralóval, és bögrékkel. Minden fal előtt plafonig érő könyvespolc, tele könyvekkel, amikbe kis koromba mindig belenézegettem, és olvasgattam. Az ajtótól jobbra pedig két egymással szemben álló szék, ami bármely diák számára készen áll, aki Mr. Griffhez fordul tanácsért.

- Hiányoztak a beszélgetések. - Néztem rá végre elfoglalva a helyemet.

- Nekem is. Már vártam mikor jössz, a nagy hír után. - Leült velem szemben, és az arcomat fürkészte. Éreztem rajta a feszültséget, bármennyire is próbált nyugodtan viselkedni.

- Igen. Khm. Pont... Pont arról van szó. - Tértem rögtön a lényegre.

- Valami baj van? - Dőlt előrébb a székén, és láttam, ahogy megfeszülnek az arc izmai.

- Nem. Semmi konkrét. - Próbáltam eloszlatni a félelmeit. - Egyszerűen... Olyan furcsa nekem a szituáció. Mindenki minket bámul, és kérdezgetnek. Nem szeretek a figyelem középpontjában lenni. - Szerettem volna minél élethűbben előadni, de sajnos a hazugság nem az én műfajom. Szerencsére elhitte amit mondtam, ugyanis megnyugodva dőlt hátra.

- Értem. Nehéz ilyenkor kizárni a sok érdeklődő szemet, és csak egymásra koncentrálni. De hidd el, előbb utóbb elül az újdonság varázsa, és békén fognak titeket hagyni.

- Remélem. - Tördeltem idegesen az ujjaimat oda figyelve a tökéletes alakításra. Egy ideig kétkedve figyelt, majd eltűnt az arcáról az aggodalom, és kedvesen rám mosolygott.

- Teát?

- Már vártam, mikor kérdezi meg.

Egy órával később Tarával, és Xandennel üldögéltem a játszótéren. Mindent elmeséltem nekik amire emlékeztem, a válaszaival kezdve a reakcióiig. Taráék érdeklődve hallgattak, majd egyértelműen kijelentették, hogy tud valamit.

- Biztos vagyok benne. - Hajtogatta Tara. - Benne van mint menzás kajában az ízfokozó. Csak nem értem miért. Úgy oda van érted, miért akar rosszat?

- Nem tudom. - Ingattam a fejemet kétségbe esetten. - De igazad van. Biztos tud valamit.

- Hát srácok. - Csillant fel Tara szeme. - Itt az ideje kitalálni egy tervet.