Akaratomon kívül - Aki Keres Az Talál |Befejezett|

20.

Tara és Mike végig előttem sétáltak beszélgetve, és nevetgélve.

Én kissé lemaradva a gondolataimba merülve lépkedtem.

Jól esett hogy ezúttal lassabban haladtunk, kellemes tempóban sétáltunk. Ráértem élvezni kicsit a hűvös szellőt ami az arcomat simogatta a nyári hőségben. Megcsodálhattam a fölöttünk magasodó, hatalmas tölgyfákat, hallgathattam a madarak szívmelengető énekét. Amikor felnéztem az égre, felhő nélküli világoskék égbolt terült el felettünk, mint egy háborítatlan tenger aminek nem látod a végét.

A nap felé fordítva az arcom élveztem a napsugarak melegét, és elképzeltem egy pillanatra, hogy az intézet udvarán ülök egy padon és élvezem a szünetet.

Mike nevetése szakított ki a képzelgésemből. Sötét haja feketének hatott a szikrázó napsütésben, barna szeme csillogva figyelte Tarát ahogy éppen magyarázott valamit.

Barátnőm teljesen beleélve magát a mondandójába mutogatott. Arca kissé beesettnek tűnt, sötétbarna haja elvesztette a szokásos csillogását a meneküléssel töltött napok alatt. Mosolya rendíthetetlenül boldogságot sugárzott, mintha őt senki és semmi nem tudná soha letörni.

Elnéztem Tara mellett, és a fiúkra néztem, akik pár méterre tőlünk sétáltak. Xanden éppen hátra pillantott, és utálkozó pillantást vetett Mike-ra. Nem voltam benne biztos, hogy miért ennyire ellenszenves vele. Arra tippeltem, hogy talán rossz élménye volt valamikor egy őrrel.

A régen minden nap gondosan zselézett haja most megviselten hullott a tengerkék szemébe. Megsajnáltam, ahogy belegondoltam, hogy mi mindent feladott a saját intézetében, csakhogy csatlakozzon hozzánk egy lehetetlen küldetésre.

A tekintetem a tanárunkra siklott, aki magabiztosan haladt előre, és a mellette lépdelő, leszegett fejű Aaronra. Elfogott a bűntudat, ahogy a világítóan szőke barátunkat figyeltem. Neki aztán tényleg semmi köze nem volt ehhez az egész kavaráshoz, mégis velünk együtt szenvedett.

Egyre nőtt a görcs a hasamban, így inkább megpróbáltam felvenni Taráék beszélgetésének fonalát.

- Úgyhogy fogtam magam, és kicseréltem a borotvahabját tejszínhabra. - Mesélte épp Mike. - Azt hittem érteni fogja a poént, de hát.... Nem nevetett na.

Tara annál inkább szakadt a röhögéstől. Rájöttem, hogy Mike éppen azt a pár hónapot mesélte amíg az intézetünkben szolgált.

- Próbáltam keresni a lehetőségeket, hogy egy kis életet vigyek ezeknek a mogorva alakoknak a mindennapjaiba, de szerintem az évek folyamán azok az emberek robotokká váltak. Nincs humorérzékük, esküszöm! Semennyi!

- Még jó, hogy nem sikerült nekik belőled is kiölni.

- Hát nem sokon múlt. - Mike épp csak egy pillantást vetett jobb vállára, de nekem sikerült elcsípnem azt a pillanatot. Nem akartam rá kérdezni, biztos voltam benne, hogy egy nem szép emlék képe jelent meg előtte.

Amikor elkezdett lemenni a nap, a világoskék ég sötétebbre váltott, és vörös fény csillant meg a fák ágai között, letelepedtünk pár fa tövébe.

Mike Tarával az oldalán ült le egy nagy tölgyfa alá, én pedig melléjük helyezkedtem. A mellettünk lévő fához a Tarára ideges pillantásokat vető Xanden, és a Mike-ot figyelő Aaron ült. Mr. Griff velünk szemben foglalt helyet.

Ismét megkaptuk vacsora gyanánt a müzliszeleteket, és a pár korty vizet. Mike-nak senki sem adott külön, így Taráéból kapott egy falatot, amikor a fiúk nem figyeltek.