Akaratomon kívül - Aki Keres Az Talál |Befejezett|

39.

Egy ideig nem éreztem semmit. Aztán fájdalom hasított a fejembe, és a hallásom kitisztult egy pillanatra. Két hangot hallottam, ahogy beszélgetnek, de olyan halkak voltak, hogy nem tudtam kivenni, miről. Ismerős hangok voltak, de mégsem tudtam hová tenni őket. Erőlködtem, hogy tisztábban értsem őket, de nem értem el vele semmit. Helyette egyre jobban összeolvadt a beszédük, és a sötétség ismét magával ragadott.

Hamarosan újra megéreztem a fájdalmat, és újra egy hang ütötte meg a fülemet. Ezúttal rögtön felismertem. Tyler beszélt hozzám. Megpróbáltam tenni valamit, bármit, akár kinyögni egy szót, vagy csak kinyitni a szemem, de a sötétség lefogva tartott, és még nem engedett. Ólomsúlyként nehezedett a mellkasomra, a végtagjaimra, és a szemhéjamra. Hallottam amit mond, de nem értettem, nem jutottak el a tudatomig a szavainak a jelentése. Minden erőmmel azon voltam, hogy kitisztítsam az elmémet, de ettől csak rosszabb lett. Egyetlen szót sikerült kihámoznom a beszédéből, mielőtt újra elnyomott a feketeség. „Szeretlek".

Megéreztem valamit. Egy enyhe bizsergést az egyik ujjam végén. Már nem éreztem fájdalmat, és éreztem, hogy mégis képes vagyok gondolkozni. Óvatosan megpróbáltam megmozgatni az ujjam végét, és amikor sikerült, végigfutott a bizsergés a karomon egyenesen a vállamig. Halkan felnyögtem, és megpróbáltam kinyitni a szememet, de csak a szempilláimat sikerült megrebegtetnem. Hirtelen megéreztem, ahogy valaki megfogja a kezemet.

- Gyerünk Liz! - Ismertem fel Tara hangját, pedig halkan beszélt. Ez erőt adott, és összeszedve magam újra megpróbáltam kinyitni a szemem. Résnyire nyílt, és szerencsére nem vakított el fény, a szobában, ahol voltam, sötét volt.

Éreztem, hogy kezd visszatérni belém az élet, és enyhén megszorítottam Tara kezét, majd teljesen kinyitottam a szemem, és megláttam a barna plafont a fejem fölött.

- Úristen! - Jött mellőlem a barátnőm megkönnyebbült hangja, majd nemes egyszerűséggel rám vetette magát, és átölelt.

Amikor elhúzódott tőlem ránéztem, és megláttam, hogy a szeme vörös és kialvatlan, a haja kócos, rendezetlen, a ruhái gyűröttek.

Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de nem jött ki hang a torkomon, csak egy száraz köhécselés, amitől összeszorult a mellkasom, és száraz íz töltötte be a számat.

- Ne beszélj! - Szólt rám Tara ijedten. - Maradj nyugton, hozok egy kis vizet!

Tara kisietett a szobából, én pedig az intelme ellenére megpróbáltam ülő helyzetbe vergődni magam. Kicsit sikerült feljebb kerülnöm, így már körbe tudtam nézni a szobába, ahol feküdtem.

Egy kényelmes franciaágy közepén hevertem, és hatalmas párnákkal voltam körbe véve. A szobában sötét volt, minden lámpa le volt oltva, és a vörös függönyök be voltak húzva.

Az ágy mellett egy éjjeli szekrény állt, a szoba másik végében, az ajtó mellett pedig egy fotel volt elhelyezve, amiben valaki éppen ült, és oldalra hajtott fejjel aludt.

Mosolyogva ismertem fel Tylert.

- Ott ül, amióta idehoztunk. - Szólalt meg suttogva Tara, aki közben halkan visszajött a szobába egy pohár vízzel a kezében.

Visszaült mellém az ágyra, és a kezembe nyomta a vizet. Ittam belőle egy kortyot, majd letettem a poharat az éjjeliszekrényre.

- Mi történt? - Kérdeztem rekedt, erőtlen hangon. - Mióta vagyok kiütve?

- Három napja.

- Három napja? - Lepődtem meg. - Hol vagyunk?

- A városban, Ginny-ék közösségénél.