Az élet amit Tőle kaptam (+18 - ChanBaek) ~ Befejezett

Én ezt nem akarom

Baekhyun pov.

Erős fájdalom nyilallt a mellkasomba és a fejembe egyszerre, így nehezemre esett kinyitni szemeim. Tehát nem haltam meg... Ez már jó kezdésnek, de hogy kerültem ide? Mikor körbe pillantottam, egy fehér és barna színekben domináló szobában találtam magam. Biztos voltam benne, hogy ez a korház és nem csak a mellettem csipogó gép vagy a kezembe kötött infúzió miatt, hanem mert lassú mozdulatokkal óvatosan levéve számról a lélegeztetőt, egyből az a jellegzetes fertőtlenítő és gyógyszerszag keveréke kúszott fel légjáratomba. Fejem oldalra fordítom, így pont rálátok az ablakra és a mögötte elterülő sötétségre. Vajon meddig lehettem eszméletlen? Kezeimmel hátam mögött megtámaszkodva tornáznám fel magam ülő helyzetben, de ebben valami megakadályoz. Pontosabban valaki. Lepillantva egy dús, barna hajkoronát vélek felfedezni, és ekkor ugrik be, hogy miután Seungwoo nem vette fel, Chanyeolt hívtam, de hogy azután mi történt... Arra már nem emlékszem. Lágyan elmosolyodva óvatosan ülök fel, figyelve az ölemben lévő fejére, majd hátam az ágy támlájának támasztva kezemmel óvatosan puha tincsei közé túrok. Mocorogni kezd, majd álmosan felpislogva emeli fel fejét és lábamtól végigvezeti tekintetét, mi megállapodik arcomon. Pár pillanatig eltart neki, míg felfogja mi is a helyzet, majd egyből felpattan ültéből.

- Jézusom, Baekhyun! Jól vagy? – Fogja közre két kezével arcomat. –

- Igen, ne haragudj, hogy gondot okoztam neked! – Mosolyodtam el halványan, jobb kezem övére helyezve. –

- Ne butáskodj! Istenem... Annyira aggódtam! – Könnyesedik be szeme, és erősen magához ölel, mitől kiszalad belőlem egy apró nyögés. – Jajj, ne haragudj, nem akartam! – Enged el egyből, mire csak nyugtatólag megrázom a fejem. Az orvos... El is felejtettem, mindjárt jövök, csak kiszólok egy nővérnek, hogy magadhoz tértél! – Sietős léptekkel hagyja el a termet, ezzel csöndet teremtve a helyiségbe. Fejem sajog, így jól esik a csönd, de nem akarok egyedül lenni. Félek, hogy megint gond lesz. Akkor, azt hittem meghalok, hogy senki nem fog segíteni nekem. Amióta tisztában vagyok vele, hogy beteg vagyok tudtam, bármikor meghalhatok. Igyekeztem elfogadni és azt hittem sikerült is, de erre nem lehet felkészülni. Amikor úgy érzed, hogy hirtelen 1000 tonnás vagy, de közben mégis lebegsz, majd hirtelen zuhanni kezdesz, és nem látsz semmit csak sötétséget... Ijesztő. Nem akartam még meghalni. Fiatalnak éreztem magam hozzá, ráadásul nem akartam magára hagyni a szeretteimet sem. Seungwoo és Kyungsoo annak ellenére is, hogy ennyi gond volt velem, itt maradtak mellettem, Chanyeol pedig... Ő csak a hab a tortán, hiszen végre igazán jóban lettünk, nagyon féltem, hogy elveszítem őt.

- Jó reggelt, vagyis inkább estét álomszuszék, Dr. Kim Seokjin vagyok a kezelőorvosod. – Lép be az ajtón egy meleg kellemes mosollyal az arcán, mögötte szorosan a Colossal. –

- Jó reggelt, Byun Baekhyun. – Hajolok meg ülve. –

- Hogy érzed magad? – Emeli fel maga elé a beteg kartonom az ágy elejéről. –

- Mint aki majdnem meghalt. – Mosolyodom el kissé fájdalmasan. –

- Hát, elég közel jártál. Vannak fájdalmaid valahol? – Lép mellém és az infúziót leszedve a tartójáról csatolja le kezemről is, de a tűt bennem hagyja. – Majd később hozok másikat, így ez még marad. –

- A mellkasom rettentően feszít, a fejem pedig úgy érzem, mindjárt szétszakad. – Emelem kezem az említett testrészhez. –

- Mindjárt adok egy kis fájdalom csillapítót, de előtte meg kell, hogy vizsgáljak. Uram, most meg kell kérnem, hogy fáradjon ki addig a teremből. – Fordul Chanyeol felé, mire kissé ijedten kapja rám tekintetét. –