Az élet amit Tőle kaptam (+18 - ChanBaek) ~ Befejezett

Gyógyulófélben

Baekhyun pov.

Mikor a műtét után először nyitottam ki pilláim, iszonyatosan fulladni kezdtem. Éreztem, hogy valami a légcsövemben meggátolja, hogy rendesen vegyek levegőt. Természetesen éreztem az oxigént beáramolni tüdőmbe, de nagyon furcsa érzés volt. Fájdalmas és egyben fullasztó is, így egyből a nővérhívó gombra tenyereltem. Nem sokkal később néhány sürgő forgó nővér rohant be hozzám, majd egyből tájékoztattak, hogy a lélegeztető tubus miatt nehézkes magamtól levegőt vennem, de azt azonnal el is távolították. Borzalmas volt, úgy éreztem, mintha minden levegőt hirtelen kiszívnának a tüdőmből. Fuldokoltam, habár nem igazából, de olyan érzés volt. Oldalra fordítva a fejem, mintha Chanyeol ijedt alakját láttam volna az üveg másik oldalán, ám az egyik nővér hirtelen behúzta a takaró függönyt, így nem figyelhettem meg jobban. Habár gyorsan történt mindez, maximum néhány másodpercet vehetett igénybe, ameddig kihúzták a tubust, mégis úgy éreztem percekig tartott. Miután kivették, felírták a gépen számomra érthetetlennek tűnő megjelent értékeim és egy bíztató mosollyal megjegyezték, hogy mindjárt jön a doktor úr is, majd magamra hagytak. Rettentően csalódott voltam hiszen Chanyeol azt ígérte, hogy itt lesz velem, amikor magamhoz térek, de nem volt itt. Seungwoo sincs itt. Talán túl sok gondot okoztam mindkettejüknek? A rengeteg negatív gondolat lassan átcsapott valami egészen másba és már nem szomorú voltam, hanem iszonyúan féltem. Féltem, hogy esetleg ő is magamra hagy, mint Seungwoo és a régi barátaim vagy, hogy úgy eldob magától, mint a szüleim. Habár Dr. Seokjin elmondta, hogy nem jöhetnek be látogatók, de nagyon sokszor itt van vagy betelefonál és érdeklődik, ám valahogy ez sem segített. Amikor viszont nem sokra rá megjelent, hihetetlenül boldog voltam. Sokkal jobban éreztem magam miután láttam. Alig vártam a napot, hogy végre ismét megöleljen és hozzá bújhassak. Nem értettem miért, de éreztem, hogy az érzéseim egyre mélyebbek lesznek iránta hisz nem csak, hogy kedves és mellettem van, de még ráadásul az életem is szó szerint neki köszönhetem. Ha ő nincs, már rég halott lennék. Sosem fogom tudni neki meghálálni mindazt, amit értem tett. A napok szerencsére nagyon hamar elteltek. Chanyeol minden nap bejött és habár csak három órát töltöttünk együtt, azok elegek voltak ahhoz, hogy kibírjam a műtét utáni rehabilitációval járó fájdalmakat. Mikor végre elérkezett a hazamenetelem reggelje rettentően izgatott voltam. Reméltem, hogy így végre láthatom Seungwoot és letisztázhatjuk a dolgokat, de amit Chanyeol a kocsiba a mondott, az nagyon elszomorított. Nem akartam kimutatni, mert igazán hálás voltan neki mindenért, így nem szerettem volna, hogy még azért is aggódjon, mert esetleg ez engem megvisel, így inkább úgy tettem, mint aki megérti a helyzetet. Pedig nem. Nem értem, hogy ha elvileg szeret és azért nem akart velem kapcsolatba lépni, mert magát hibáztatta akkor miután ezerszer is megüzentem neki hangüzenetben vagy SMS-ben, hogy nem haragszom és szükségem van rá... Miért nem jött? Talán túlságosan is megszoktam már, hogy az életem nagy részében körülöttem ugrált, hogy nekem jó legyen és ezért esik most ilyen nehezemre elfogadni, hogy nem jön egyből amint hívom, de legalább valami jelzést adhatna, hogy jól van. Habár mikor Chanyeol karjai között szundítottam délután nem voltak nyugtalan gondolataim elalvás előtt így álmatlanság sem gyötört, de nem tudtam, hogy ez mennyire lesz rendben, ha egyedül alszom. Habár már a kanapén fekve néztük kedvenc filmjeim egyikét egy kiadós délutáni szunyókálás után, mégis úgy érzem, szemeim majd leragadnak. Chanyeol tincseimmel játszó keze sem segít a helyzeten sőt, épp ellenkezőleg. Végül nem bírok ellenállni az elmémet ellepő bizsergető sötétségnek. Fogalmam sincs, mikor ébredek, de egyedül fekszem a hatalmas ágyban a most már saját itteni szobámban. Teljesen sötét van, habár ez most nem jelent semmit, hiszen egyre rövidebbek a nappalok. Kezeim fejemre szorítva próbálom elállítani fejfájásom, majd mikor nem akar múlni telefonomra, pillantok. Nyolc óra, azaz gyógyszer idő. Fáradtan kelek ki az ágyból telefonom magamhoz véve és lefelé indulva egy szoba előtt elhaladva hallom, hogy Chanyeol beszélget valakivel. Habár nem akarom kihallgatni, mégis közelebb megyek, de egy szót sem értek belőle, hisz nem Koreaiul, hanem Japánul beszél, az a nyelv pedig akár mennyire is szerettem volna megtanulni, mindig is nehezen ment. Óvatosan beljebb lököm kicsit az ajtót és bekukucskálok, mire Chan felkapja tekintetét a laptop képernyőjéről és elmosolyodik.