Az élet amit Tőle kaptam (+18 - ChanBaek) ~ Befejezett

Kezdődik

Chanyeol pov.

Ameddig várom, hogy a sofőr felvegye a telefont, egy hatalmas mosollyal fordulok hátra Baekhyunhoz, ám mosolygó vagy éppen türelmetlen arca helyett csak riadt tekintetét pillanthatom meg néhány másodperc erejéig. Ugyanis, egy kisebb fekete furgon áll mellette, ahova egyből be is rántják. Hiába rohanok, ahogyan csak a lábaim bírják, nem érek oda időben. Becsukják az ajtót, és felbőgetve a motort hajtanak el teljes gázzal a furgonban szerelmemmel. Azonnal tárcsázni kezdem Sehunt ám hiába próbálom megnézni a rendszámot, nincs rajta felszerelve így teljesen tanácstalanul kezdek rohanni utána, próbálva tartani az ütemet.

- Chanyeol? Van fogalmad róla, hogy még csak hajnali tizenegy van? – hallom meg barátom álmosan csengő hangját.

- Baekhyunh... Baekhyunth elvittékh! – lihegem a telefonba, miközben egyre gyorsítok, de a távolság csak nő, mígnem teljesen eltűnnek a szemeim elől. Idegesen ütök a mellettem levő falba, mire a mellettem elhaladó járókelők furcsa pillantásokkal illetnek.

- Micsoda? Chanyeol nem nagyon értem! – hallom meg most már jóval éberebb hangját.

- Ki az? – szólal meg a vonal túlsó felén kis akcentusával a kínai.

- Chanyeol – mormogja válaszként, miközben próbálom összegyűjteni gondolataim, légzésem rendezése közben.

- Szólj a csapatnak. Junhonggék elvitték Baekhyunt. – felelem sokkal nyugodtabb hangszínen. Hiába vagyok tiszta ideg, le kell nyugodnom, különben teljesen elveszítem a fejem, és nem fogok tudni gondolkodni.

- Tessék? Mégis mikor? – lesz egyből idegesebb.

- Csak szólj nekik. mindjárt otthon vagyok, és mindent elmagyarázok – intek le egy taxit, majd beszállok és megadom a pontos címet. Nem tudom, hogy miért nem jött időben a sofőr, de az biztos, hogy ha nem késett volna, nem hagytam volna magára Baeket és ez az egész nem történt volna meg. Az sem érdekel, ha a fogát húzták épp, elfelejtheti, hogy valaha is újra állása lesz Szöulban. Mérgemet visszafojtva szusszantok fel frusztráltan, mire a sofőr hátranéz.

- Talán valami baj van, uram? Nem tudok gyorsabban menni a korlátozások miatt, szóval ha-...

- Nem, semmi baj nincs, nagyszerűen megy, de most kérem... Gondolkodni akarok – válaszolok neki kissé ridegen, mire egyből elhallgat. – Elnézést, nem magán akartam levezetni a feszültségem – sóhajtok fel frusztráltan.

- Semmi baj, igaza van, csak annyi a dolgom, hogy vezessek – hallom hangján, hogy elmosolyodik az idős férfi, így én is kissé megnyugszom. Mikor a szállodához érünk, bőséges borravalóval engedem útjára az öreget, majd egyből a lifthez sietek, és idegesen várom, hogy felérkezzünk a megfelelő emeletre, ahol már ott ül Sehun valamint a többiek. Amint kinyílik az ajtó, legjobb barátom egyből letámad.

- Mégis mi történt?

- Bejöhetek? – nézek rá feszülten, mire egy lépést hátrál, majd bocsánatkérően néz rám

- Bocs. Csak nem igazán értem, hogy történhetett ez.

- Én sem. Annyi tudok, hogy egyik pillanatban még ott állt mellettem, a másikban pedig már nem – túrok hajamba idegesen miközben lehuppanok a kanapéra, kezeimmel megtámasztva fejem.

- Az a lényeg, hogy emlékezz vissza mindenre, amit láttál. Azzal segítesz a legtöbbet nekünk – ül mellém egyik oldalamra barátom a másikra pedig a kínai.