Az élet amit Tőle kaptam (+18 - ChanBaek) ~ Befejezett

Sötét

Chanyeol pov.

- Baek, ma is majd veled aludha-...tok. – Lépek be az ajtón, és tekintetem a félmeztelenül álló fiúra vezetem. Az első gondolat, ami átfut az agyamon az, hogy milyen jó lenne végigsimítani a gyönyörű hófehér bőrét, de egyből meg is akadok képzelgésem közben, hisz bőre néhány helyen épp hogy nem hófehér, hanem egészen zöldes lilás árnyalatú. Kitágult szemekkel vezetem végig tekintetem a láthatóan friss sérülésen és egyből két lépéssel termek előtte. – Baek, mi az ott a mellkasodon? – Fogom meg kezeit amivel automatikusan takarná el magát és húzom szét, hogy közelebb hajolva is megvizsgálhassam a foltot. – Ez mikor történt? És hogyan? – Bombázom kérdésekkel, miközben mellkasával egyvonalban lévő fejem felfordítom, hogy szemeibe nézhessek. Látom rajta, hogy kissé kivörösödik és elkapja tekintetét, a padlóra szegezve azt. – Kérdeztem valamit. – Simítok végig a folt melletti bőrfelületen, mire megrázkódik. –

- Csak véletlen volt... - Fújja ki hangosan a levegőt visszapillantva szemeimbe. –

- Az igazat szeretném hallani! – Emelem meg kissé a hangom, mire összerezzen. – Sajnálom. – Lágyítom el ismét hanglejtésem és kiegyenesedem. – Csak aggódom. Kérlek, mondd el az igazat. –

- Tényleg véletlen volt. Amikor jöttünk haza a kórházból egy furgon majdnem belénk hajtott a nagy kereszteződésnél, de Sehunnak és az éles reflexeinek hála nem történt baj. Ez csak a biztonsági öv miatt van. Nincsen semmi gond, jól vagyok. – Mosolyodik el lágyan és kezeit a még mindig mellkasán lévő kezeimre vezeti. –

- Ez biztos? Nem fáj? Sehun nem mondta, hogy így megsérültél. – Nézek fel aggodalmasan szemeibe, mire lágyan elmosolyodik. –

- Teljesen biztos. Azért nem mondta, mert nem tudott róla. Nem akartalak titeket ezzel zavarni, amikor ez tényleg nem nagy ügy. –

- Baek, minden nagy ügy ami veled történik, pláne amikor ilyesmi –bökök fejemmel a folt felé- a következménye. – Fújom ki kissé megkönnyebbülten a levegőt. – Ne mozdulj vagy öltözz fel, hozom a kenőcsöt és bekenem. – Fordítok neki egyből hátat. –

- Nem szükséges. – Hallom még hangját mögülem, de nem foglalkozok vele, hanem ugyan úgy folytatom utamat a konyhába a gyógyszeres dobozért. Kikeresem a megfelelő kenőcsöt és azzal a kezemben sietek vissza a még mindig ugyan ott álló fiúhoz. –

- Nem teljesen így értettem azt, hogy ne mozdulj. – Kuncogok fel, mire látom, hogy kissé elpirul. – De így is jó. Gyere. – Vigyorgok rá és csuklójánál megfogva húzom el az ágyig, ahol leültetve rá döntöm hátra felé mászva. – Ne izgulj, nem bántalak. – Húzom még szélesebb vigyorra a szám, mikor látom, hogy vörös arcát zavarában elfordítja. –

- Tudom. – Motyogja, mire elhajolok felőle és ráülve lábaira helyezkedek el, majd egy adag kenőcsöt nyomva a kezemre, óvatosan kezdem eloszlatni a sérült bőrfelületen. –

- Uhh, de hideg. – Rázkódik össze, amint hozzáérintem ujjaim. -

- Ne haragudj, próbálom óvatosabban. – Nézek rá bocsánatkérően, mire felszisszen, ahogy kicsit erősebben nyomom meg az egyik pontot. – Jézusom, ne haragudj... Vagyis mostantól. – Hajtom le a fejem szomorúan, majd még egy adag kenőcsöt viszek fel a kényes területre. –

- Ugyan, ez semmi, csak reflexből jött ki a hang, ne aggódj. – Mosolyodik el mire leszállva róla viszonzom cselekedetét. Megvárom ameddig felül és csak akkor állok fel mellőle, miután megbizonyosodtam róla, hogy valóban rendben van-e és nem törtem el esetleg egy bordáját az előbbi akciómmal. –

- Jobb lenne, ha ma estére nem vennél fel pólót, hogy rendesen beszívja a krémet. – Teszem vissza a kis tubust a dobozába. –

- Hűvös van, félek, hogy megfáznék. – Nyúl pólója után, de megakadályozom kezét. –